Irodalom és kultúra

Az egészséges életmódról

2011-07-02T03:53:00.000-07:00

Valahányszor nagymama korú (ötven feletti) hölgyek beszélgetését hallom a buszon, vagy a villamoson, a téma általában a következő: ki milyen gyógyszert szed (ami egy vagyonba kerül, viszont tele van mellékhatással), kit mivel operáltak, vagy kit temettek el éppen. A megkeseredett arcokra és az élettől meggörnyedt hátakra van írva minden: beteg szülők ápolása, virgonc unokák nevelése, több háztartás vezetése egyszerre, plusz a megélhetési gondok.
/De a gyerekek szerencsére jól vannak. Ők külföldön(!!!) dolgoznak. Igaz, évente ha egyszer találkoznak, az már rekord. /
Vajon ki a felelős azért, hogy a társadalmunk beteg?
A politikusok? A munkaadók? Az orvosok? A gyógyszeripar? A dohánygyárak? A sörfőzdék? Netán maga a civilizációs lét alapból nem egészséges, sőt életidegen?
Eközben harsány kampányokat látunk-hallunk az egészséges életmódról. Ma már nemcsak külön ipar épült rá, de külön szubkultúra is kinőtte magát belőle. Életmódtáborok, fesztiválok, sport-és egészségnapok, fitness, wellness, Loch Ness, vitaminbár (bár nincs bevizsgálva)...
Aztán itt van az egészséges táplálkozás örök kérdése, vitái: reformkonyha, vegetarianizmus, léböjtkúra, fényevés... nem, nem nekünk a paleolit táplálkozás kell! (Mamutragu, zöldséges körettel, a gabonaféléket tessék elfelejteni!)
Még mit nem! A vegetáriánus életmódnál nem kéne háziállatot nevelni, a legelőket fel lehetne szántani, így megoldódna a világ élelmezésének gondja, különben is az állatok jogai...
Jó, jó, tudatos táplálkozás... (tudom, hogy eszem és nem harapok mellé!-éljen Besenyő Pista bá!:)), meg gyógynövénypatika, no de a mérgezett levegőt hogyan védjük ki?
A vitáknak se vége, se hossza... értelme sem sok. Van, aki pánikszerűen fogyasztja a színes bogyókat, közben edzőtermekben izzad, de tükörbe nézni nem mer, a buborékos ásványvíztől fél, mint a tűztől, a gyerekszülés szóba sem jöhet... közben értetlenül veszi tudomásul, nem kell se égnek, se földnek...
Nos, el kell ismerjem, Benkő Dániel mondta meg a frankót, miközben a TV-ben a reggeli tornagyakorlatait mutatta be: "Nem erőlködve! Szeretettel!"
Nem a gének döntik el a sorsunkat... hanem a hozzáállásunk a dolgok iránt.
Mindegy mennyit eszünk, mennyit mozgunk... ne görcsösen tegyük, hanem szeretettel... szeressük azt, amit csinálunk...

Az Ünnepi Könyvhét kapcsán Babitsról

2011-06-07T05:12:00.000-07:00

Ismét túll vagyunk egy Ünnepi Könyvhéten, ahová megint nem jutottam el...
Könyv vásárlásra mostanság nem gondolhatok, már csak azért sem, mert otthon szűkös a férőhely, az elolvasatlan művekről nem is beszélve. Vannak még bőven hiányosságaim.
A hétvégi rossz idő lehetővé tette, hogy meghallgassuk Babitstól A gólyakalifát. Ingyen letölthető hangoskönyv formájában találtunk rá a feleségemmel a Magyar Elektronikus Könyvtárban (Bodor Tibor olvasatában).
A gólyakalifa egy kettős, vagy inkább párhuzamos életet elmesélő, szürrealista történet, felváltva a két főhős, az úrifiú, Tábori Elemér, vagy az asztalosinas szemszögéből. A korabeli társadalom ellentétes pólusán áll e két személy: az egyiket köztisztelet veszi körül, a másiknak csak a lenézés jut (a társadalom többi tagja azért veti meg, mert tőlük ezt várják el, nem tanúsíthatnak együttérzést, mert ez esetben még ők is lesüllyednének az inas szintjére, aki a szolgák szolgája).
Két fontos tanulság a regényből:
1. Babits és kortársai hihetetlen nyelvezettel tudtak írni, ma ez keveseknek adatik meg.
2. Régen is aljasak voltak az emberek, akárcsak ma...

Az inasnak esélye sincs a boldogulásra, a társadalom, ahol él, felőrli az egyént. Tábori Elemérnek van egy fikarcnyi... vagy mégsem? Az ő reménye is csupán illúzió, mint az őt kísérő bizarr álmok? Ő is csupán foglya a társadalmának, s ha megpróbál a ráerőltetett szerepéből kilépni, azért keservesen fizetnie kell...?

Asszociációs játék: nyár

2011-06-05T04:41:00.000-07:00

(Életszakaszok szerint)
Gyermekkor: napsütés, napocska, játszótér, strand, pancsolás, fagyi, vattacukor, palacsinta, lángos, úszógumi, vízipisztoly, együtt a család.
Kamaszkor: szünidő, távol az iskolától, haverok, buli, koncertek, Balaton, always coca-cola, sör, virsli, szex, pia, csajok, szalmonella...
Főiskolás-egyetemista évek: vizsgaidőszak, haverok, diákmeló, melódiák, meló-dráma, idény-munka, szedd-magad, edd-magad, Balaton, drágaság, "Régi csibészek nem ismernek engem meg..."
30 fölött: szünidő helyett szabadság, hosszú hétvége, nyári ügyelet, munkahelyi stressz, váltott műszak, túlóra, görög tengerpart, horvát tengerpart, előszezon, utószezon, eladott szakszervezeti üdülő, Balaton, Velencei-tó, horgászat, sült hal, elsózva...
40 fölött: a gyerek érettségije, pótfelvételije, már rég nem együtt a család, esküvő, temetés, válás, temetés, esküvő...
Gyümölcsszüret, fűnyírás, kertészkedés a víkendtelken, munkahelyi stressz, építkezés, felújítás, magas vérnyomás, hőguta, infarktus, nyárutálat, őszvárás...
50 és a halál között: korai nyugdíj, rokkant nyugdíj, unokák, sosincs együtt a család, gyerekek külföldön dolgoznak, unokák vagy nincsenek, vagy nem jönnek látogatóba, gyógyszerek, hőguta, szomjúság, vízhiány, unalom, keserűség, elidegenedés, magány, túlélés, korán jött tél...

Nincs fair play!

2011-05-21T07:18:00.000-07:00

Az Eurovíziós Dalfesztivál lesz a következő, amit bojkottálok.
Wolf Kati az 5. helyről a 22.-re szorult vissza. Gyalázat! A "nyertes dal" (nem írom le, hogy kik az előadók, nem érdemlik meg) egy nyálas fércmű, tucattermék. Még SP, vagy Fluor gyengébb pillanatait sem éri el!
Azt a rágalomhadjáratot pedig nem is minősítem, amit Kati ellen folytattak az unatkozó, irígy firkászok. Ez lenne a híres sajtószabadság, amiért úgy kardoskodtok a Fészbúkon? Szánalmas!
A tehetségkutató műsorok is lassan lehúzhatják a rolót, mert már nem a tehetségről, hanem az üzletről szólnak.:(

Asszociációs játék: május

2011-04-30T02:26:00.000-07:00

Mi jut eszedbe májusról?
Tavasz. Virágok. Anyák napja. Munka ünnepe. Felvonulás. Majális a ligetben. A ligetben minden zöld. Sör-virsli-mustár (és persze fehér kenyér). Céllövölde. Kirakodóvásár. Bóvlik (Made in China). Családi program. Zsivajgás. Napfény. Közelgő nyár. Érettségi. Felvételi. Remények, tervek, célok.
Sport a szabadban. Utazás. Kirándulás. Alkotókedv.

Wolf Kati az X-faktor!

2011-04-20T01:58:00.000-07:00

Eljött az igazság pillanata: az idei Eurovíziós dalfesztiválon Wolf Kati képviseli Magyarországot. Ezek után egyértelmű, kiben van meg az X-faktor. Rúzsa Magdi után végre egy esélyes versenyzőnk van, aki több generációt képes megszólítani.
Felőlem hiába istenítik Janicsák Vecát, vagy Tolvaj Renit, ők azért hangban és előadásmódban messze elmaradnak Katitól. Csabát és Nikolaszt, a tucatsztárokat pedig elfelejthetjük... vastagon...
Hajrá Kati!

Gondolatok az online-irodalomról

2011-04-07T12:35:00.000-07:00

A közelgő költészet napja juttatja eszembe: vajon most merre tart az irodalom? Évtizedek óta jósolgatják a Guttenberg-galaxis halálát, külföldön és hazánkban egyre elterjedtebb lesz a e-book, irodalmi portálok nyílnak végestelen végig a virtuális univerzumban... Ma már boldog-boldogtalan közzéteheti agyszüleményét (lásd jelen blog szerzőjét;)), vagy kommentelhet név és arc nélkül. Kezdő íróknak elsősorban a neten van lehetőség kiépíteniük az olvasóbázisukat. Vagy mégsem? Merthogy a virtuális irodalom már annyira felhígult? Mikor még csak a világirodalom nyomtatott gyöngyszemeivel ismerkedtem, már akkor volt egy olyan érzésem, hogy egy élet kevés hozzá, hogy megismerjünk minden értéket. A virtuális térben is számtalan, ha még nem is kiforrott, de ígéretes tehetség vitorlázik. Mi lesz a sorsuk? A műveik vajon túlélik majd alkotóikat? Bevallom, gyakran a szorongás fog el. Hiába vagyok rendszeres internet-felhasználó, számomra ez az egész misztikus dolog marad. Mi lesz majd, ha globálisan megszűnik az áramszolgáltatás, mondjuk a japán katasztrófához hasonló krízis miatt? Akkor hová mentjük a digitalizált értékeket? Ezek után újból megkérdezem: hová tart az irodalom? Vajon a mostani helyzethez mit szólna József Attila?

Pusztuló értékeink

2011-03-29T05:30:00.000-07:00

A múlt hét csütörtökén a Petőfi Irodalmi Múzeumban jártam, a Magyar Irodalmi Emlékházak Egyesületének (MIRE) közgyűlésén. Itt értesültem egyes, méltatlanul elfeledett emlékház még méltatlanabb helyzetéről...
Ugyanakkor van ok a reményre is: www.emlekhazak.hu
Itt megtalálhatók a fontosabb közérdekű kiállítóhelyeink, országszerte, térképpel. Tessék venni a fáradtságot, és egy-egyhosszú hétvégén útba ejteni őket! Vagy legalább is utánanézni az intézmény névadójának!;):)
Vasárnap a Margit-szigeten jártunk. Felújított, összefirkált Domonkos-rendi apácakolostor és omladozó Zenélőkút, és Szabadtéri Színpad. A Casino is siralmas állapotban van, akárcsak a teniszpályák.
Miért kellett ezt a csodálatos szigetet ellopni Óbudától és Angyalföldhöz csatolni???

Vers tőlem

2011-03-02T04:51:00.000-08:00

ŐRANGYALOMHOZ (TEMPLOM A KÖDBEN)

Te vagy nékem

Az örök remény,

Templom a ködben.

Kéklő szemed

Felhőtlen ég,

Templom a ködben.

Szíved szívemnek

Harangja,

Templom a ködben.

Lelked lelkemnek

Oltára,

Templom a ködben.

Szenzáció! Megjelent az 50. Lidércfény AKF!

2011-03-01T04:47:00.000-08:00

No, kérem tisztelettel!
Már régóta esedékes, hogy szót ejtsek arról a lelkes szentesi csapatról, akik már hosszú évek óta töretlenül járják a maguk útját a fantasztikus irodalom frontvonalain. Már csak azért is, mivel nekik köszönhetően másik identitásom, Cyrus Livingstone is életre kelt, nyomtatásban!;)
Elkészült hát az 50. szám, farsangi hangulattal!:)
Nem is szaporítom tovább a szót, a Lidérfény Amatőr Kulturális Folyóiratról bővebbet megtudhatsz itt:

www.v2.lidercfeny.hu

A japán szépirodalom gyönygszemei

2011-02-23T02:38:00.000-08:00

Lassan több, mint két éve, hogy elolvastam Ibusze Maszudzsitól a Fekete esőt. Részben naplóregény, a nukleáris holokauszt borzalmairól, illetve a sugárfertőzött túlélők pokláról. Benne a legyőzöttek szégyenérzetével.
Ezután sorra felfedeztem a többi kincset: Takigucsi Jaszukihotól a Harakiri c. novelláskötetét, amely páratlan érzelmességgel mutatja be a szamurájok világát, krimiszerű fordulatokkal. Ugyancsak "Harakiri" címmel készült egy kiváló film Az egy kóbor szamuráj különös esetének hiteles történetéből.
Takesi Kitano Fiú c. kötete három novellát tartalmaz, a modern Japán nagyvárosi kamaszainak viszontagságait beszéli el. A történetek izgalmasak, a helyzetek néhol ismerősek saját kamaszkorunkból, a karakterekkel könnyen azonosulhat az olvasó. A sokoldalú színész-rendező ismét egy új arcát mutatja meg.
A tavalyi meghatározó olvasmányélményem Akutagava Rjónszuke A Hottoko-álarc és A vihar kapujában címen kiadott gyűjteményes kötetei. A tragikus sorsú novellista romantikus fűszerezésű, erős társadalomkritikával bíró, példabeszédszerű írásai helyenként mintha előrevetítenék azt a tragédiát, amely Maszudzsinál már kitörölhetetlen történelem.
Tegnap elérkeztem A szamuráj kertje végéhez. Szerzője a japán-kínai származású Gail Tsukiyama írónő.
Szintén egy naplóregény, szívhez szóló emberi sorsokkal illusztrálva a távol-keleti lélek sajátos mélységeit. Történet az összetartásról és az élet tiszteletéről. Hogyan becsüljük meg azt a kevéske jót is, amink van.
1937-38 között játszódik, Japán Kína elleni inváziójakor, mégis, az atmoszférája miatt Maszudzsi könyvének folytatásának érzem.
Hosszú idő után az első olyan regény, amelynél sajnáltam, hogy véget ért. Szomorúan búcsúztam a szereplőktől, ahogyan ők is egymástól.

Pótlólagos bejegyzés

2011-02-10T03:37:00.000-08:00

Még a múlt hónapban olvastam Santorina Grey (Vőneki Zsuzsanna) Holdsarló c. regényét.
Igényesen megkomponált historical fantasy, már ha muszáj skatulyázni. A görög mondavilágba illesztett történet, a pre-minoszi időkben, héroszokkal, istenekkel, titánokkal, áskálódó papokkal és politikusokkal. Érdekes, izgalmas egyveleget kapunk a több szálon futó cselekménnyel és a krimi-elemekkel.
A tájleírást olvasva olyan érzésem volt, az írónőt egy korfui nyaralás ihlette.:) A helyszínek bemutatásakor ugyanis "átjön" a hellén szigetek sajátos bája, amely egy életre szóló élményt okoz, annak, aki ott járt.
Az ütközetek ábrázolása már-már mérnöki pontosságú, a főhősnő Thira, és ellenlábasa, Adméte rivalizálása találóan szellemesre sikeredett, életszagú női praktikákkal teli adok-kapok.;):)
A párbeszédek is olvasmányosak, egyedül a szereplők belső vívódásainál éreztem hiányosságot. Mintha a szerző nem találná a megfelelő szavakat, nem érződik át kellőképpen a lelki tusa, rövid, átvezető szálként funkcionálnak a történetmesélésben.
Az alapprobléma viszont örökzöld: a cselekmény fő helyszínén, Myrthos szigetén még mindig Kronoszt, a letaszított főtitánt imádják. Múltban élés, vágyódás az elveszett aranykor iránt ennek érdekében szó szerinti elszigetelődés a külvilágtól, amely viszont - kalózok és hajósok képében - kérlelhetetlenül betör eme mesterséges, valóságtagadó "aranyozott" korba.
Tradíció kontra fejlődés? Hol a határa a nyitottságnak? Örök kérdések.
Összességében egy szórakoztató, sok reménnyel kecsegtető mű a Holdsarló, rácáfol arra rágalomra, miszerint kis hazánkban nem születik vállalható fantasy.

Lakáskultúra(?!)

2011-02-02T07:03:00.000-08:00

A címben említett magazint még a megboldogult nagyanyám vette rendszeresen a nyolcvanas években.
A lap ma is létezik, legalábbis az online változatát sikerült fellelnem. Hogy miről jutott újból eszembe?
A minap a Marina-parton sétálgattam este. Megcsodálhattam a legújabb építésű házakat, lakásokat. Mi a legjobb szó a környékre? Lakópark? Város a városban? Leginkább egy szappanopera díszleteként tudnám elképzelni.:)
Persze minden van az itt lakóknak, amitől "bennfentesnek" érezhetik magukat: a lépcsőházakban portaszolgálat, tágas, kertes udvarok, wellness, fitness, Loch Ness, amit csak akartok.:)
Lényeg a látszat!;)
A Neo-Bauhaus épületek viszont nem takarják a baljóslatú hidat, ami a Szúnyog-szigetre vezet. Hát, igen, az anakronizmus itt is jelen van! De a lényeg, hogy felépült a Prestige Tower!;):)
Van még egy hatalmas, üres telek a lakónegyed előtt, oda még bőven elférne egy új bevásárlóközpont! A Duna Plaza már uncsi, meg úgyis messze van!;)
A lakások bulizáshoz ideálisak, ha másra nem is (a konyha egy ficak a nappaliban, az erkély aránytalanul nagy, a fürdőszoba is, a hálónak is érdekes a kialakítása, ha az ajtó és az ablak elrendezését nézzük; ha beállítasz egy franciaágyat, mindjárt alig van hely).
Szóval, csak az jöjjön Marinára, aki ilyet szeret!;)

Szóljatok a köszörűsnek!

2011-01-17T07:27:00.000-08:00

A múlt csütörtökön néztem meg Robert Rodriguez Machetéjét. A Vörösmarty Moziban csak 800 Ft a jegy,gondoltam, kihasználom az alkalmat, s csapok egy görbe estét.:)
A hely maga kissé lepukkant, de azért van egy sajátos atmoszférája. Munka után korán értem oda, gyorsan megvettem a jegyet, és a kezdésig hátralévő egy órát igyekeztem hasznosan tölteni /az új novellámat írogattam;)/.
Végül eljött a várva várt pillanat, kitárult a kisterem ajtaja, s beléphetett az esti film nézőközönsége. Én, egy személyben!:)
Ilyen sem volt még, hogy csak a kedvemért vetítsenek!:) Igazi házimozi élmény!:)
Rodriguez műve a hetvenes évek exploitaion filmjei előtti tisztelgés, vagy inkább azok paródiája. A rendező részben saját magának is fityiszt mutat, néhány jelenet ismerős a Desperadoból, vagy a Volt egyszer egy Mexikóból. De még Mad Max - sorozat is visszaköszön.
A főhős az ordasképű Danny Trejo, első főszerepében (végre!!). A felvonuló sztárparádé is ad némi nosztalgikus érzést: Don Johnson (mint rasszista seriff), Steven Seagal (mint drogbáró) és Robert de Niro (mint korrupt szenátor; lopott sárga taxival menekül!;)) mellett üde színfolt az új generáció (botrány)hősnői: Jessica Alba, Michelle Rodriguez és Lindsay Lohan mintha egy bizarr fashion-week modelljei lennének.:) Érdekességképpen harcos papot játszik Cheech Marin, aki sokáig Johnson partnere volt a Nash Bridgesben. A testőrt alakító Antal Nimród magyarul szól be Trejónak.:)
A látványvilág kissé szemcsés, ami szintén a múlt század nyolcvanas éveinak moihangulatát idézi.
A történet maga kiszámítható, a fordulatok is, de Rodriguez úgy tálalja a kliséket, hogy abból fergeteges morbid vicc lesz. A rendező maga sem vette komolyan a filmet, ahogyan a színészek többsége sem, mégis láthatóan jól érzik magukat a szerepükben.
Ajánlott a fekete humor kedvelőinek, lehetőleg rozzant klubmoziban (semmiképpen sem multiplexben!), tortilla és Scorpio Tequila társaságában!;):)

BUÉK 2011! Összefoglaló a tavalyi évről

2011-01-13T05:57:00.001-08:00

Először is BUÉK minden kedves Olvasómnak! Remélem számotokra is jól kezdődött az év!

Az idei első bejegyzésemben egy rövid összefoglalót tartok az elmúlt év néhány (számomra) emlékezetes mozzanatáról, tematikusan:

TV: Megafrász, FIX-faktor
Tehetségkutató versenynek indult(ak). Az eredmény: újabb celebgyár, bulvárdömping, végül a szavazatok döntöttek, nem a tehetség. Ennyi. Számomra az év énekesnője Wolf Kati, akárki akármit mond. Ő volt a legtehetségesebb, leginkább színpadra termett, és punktum. Született díva.
Az X-faktor nekem a tavalyi év csalódása. Idén már bojkottálom.

Film: A feláldozhatók (The Expendables)
Stallone nosztalgikus hangulatú akciómozijában megmutatja a fiatal pöcsöknek, hogy öregember nem vénember! Nem volt különösebb elvárásom a filmtől, viszont jól szórakoztam. A parádés szereplőgárda nem vált hátrányára, mivel mindenki kellőképpen szóhoz (vagy inkább pofonhoz) jutott. :)

Kiállítás
Az ARC-ról még ősszel írtam, de meg kell még említenem a ROHAM Galériát, a maga neo-cyber-avangarde feelingjével és a felejthetetlen atmoszférájú pécsi Csontváry-gyűjteményt. Ez utóbbi kihagyhatatlan!

Irodalom
Tavaly szerencsém volt megismerkedni a magyar sci-fi és fantasy prominens személyiségeivel.
Érdekes, hangulatos beszélgetéseken vehettem részt, irodalmi műhelyeket ismerhettem meg közelebbről.
(Róluk részletesebben írok majd a közeljövőben.)

Nos, egyelőre ennyit dióhéjban 2010-ről. Nem tettem ugyan újévi fogadalmat, de elhatároztam, idén rendszeresebben fogom frissíteni a blogot, minél több érdekességgel.

Áldott Karácsonyt!

2010-12-23T10:07:00.000-08:00

Áldott, Békés Karácsonyt és Boldog Új Esztendőt Kívánok Mindenkinek!
Minden Kedves Idelátogatónak köszönöm a megtisztelő érdeklődését, a jövőben is igyekszem érdekes témákkal színesíteni az oldalt.
A két ünnep között olvassatok (és persze írjatok) sokat, egyetek annyi beiglit, amennyi belétek fér, és ne nézzétek a TV-!;):)

Sorozat(os) problémák

2010-12-09T03:54:00.000-08:00

Ma végeztem Steven Saylor Roma Sub Rosa sorozatával, legalább is ami a regényciklust illeti (néhány novella még hátravan). Lassan kénytelen leszek búcsút venni Gordianustól, az ókori nyomozótól, bár ki tudja, talán a fia kalandjait is megírja a szerző, esetleg bemutatva Caesar bukását és Augustus felemelkedését. Ha sikeres egy sorozat, az folytatásért kiált, mint a TV-ben.
Most a Caesar diadalánál éreztem először, hogy kezd "elfáradni" a széria. Megint az amerikai ízű fordulatok és megoldások kísértettek, emellett Saylorból mintha túlságosan is előtörne a történész, aki utólag aztán nagyon okos. A kelleténél többször tesz kétértelmű kijelentéseket szereplőinek szájába, a jövőt illetően. Mintha előre sejtenék a bekövetkezendő történelmi eseményeket. Ettől eltekintve a regény olvasmányos, Saylor kiváló érzékkel ad színes, részletes leírást a diadalmenetekről, valamint a naptárkészítés titkairól.
Ha már a könyvsorozatoknál tartunk, tegnap az Írószövetségben voltam egy kerekasztal-beszélgetésen. A téma a magyar fantasy helyzete volt. Felvetődött egy probléma (a sok közül;)), nevezetesen a befejezetlen sorozatoké. Sok külhoni író sorozatának csak egy-két kötetét fordítják le, így nem tudni, mi lesz a vége a történetnek. Nyilván a kiadóknak nem éri meg, ha csekély az érdeklődés...
Így látom ezt a kriminél is, ott viszont "foghíjas" sorozatokat is találok (pl. : James Patterson Alex Cross-sorozatában, vagy Laura J. Rowlandnál) Ebben az a gáz, hogy a folytatásokban általában utalások vannak az előző részekre, utólag elolvasni egy "lelőtt poént" nem egy katartikus élmény.
Emlékszem, amikor a nyolcvanas években kezdték kiadni a Tarzan-köteteket, csupán egyvalamiről feledkeztek el: a történetek sorrendjéről. '
92-ben a Fantomas is csak az első részt élte meg. hiába harangozták be a folytatást, nem jelentek meg újabb regények a Souvestre-Allan szerzőpáros műveiből (legnagyobb sajnálatomra:( ).
Tegnap is felmerült a beszélgetés során, kéne valami fórum, ahol az olvasói igények elhangzanának, vagy ahol több tájékoztató lenne az éppen kezdődő sorozatról. Éppenséggel a "kiadó előszavában" is megtehetnék, mivel kis hazánkban nem mindenki internet használó.
Mondjuk egy ilyen szlogennel: "Ha tetszett, vegye meg, hogy elkészülhessen a következő!" :)))))))

Téli álom

2010-12-04T03:42:00.000-08:00

A téli álom számomra egy jó könyv társasága a kandalló mellett, e fagyos estéken. A külvilág ilyenkor nem túl vonzó...
Ami azt illeti, már vagy két hónapja rendesen bespájzoltam ígéretes kötetekből.
Végeztem a frenetikus Juliet E. Mckenna-regénnyel, ami visszaadta a bizodalmamat a fantasyhoz. Egy újabb sorozat, amit végig fogok követni, terveim szerint.
Ugyancsak kiváló felüdülés volt Lawrence Blocktól a Bérgyilkos a célkeresztben. Block J. P. Kellerről szóló ciklusának hiányzó darabja is a helyére került.
Így most visszatérhettem Steven Saylor Roma Sub Rosa sorozatához, annak is a befejező kötetéhez, a Caesar diadalához. Saylor évtizedeket átívelő regényciklusa az ókori Rómát mutatja be, Sullától egészen Caesar egyeduralmáig. Lenyűgöző, olvasmányos történelmi krimik, Gordianus, a képzeletbeli nyomozó szemén keresztül. Gordianus amolyan ókori Philip Marlowe, akit többnyire befolyásos személyiségnek, az akkori történések mozgatói (mint Cicero, Crassus, Pompeius és Caesar) kérnek fel egy-egy rejtélyes ügy kiderítésére. Gordianus kalandjai során megelevenedik előttünk az ókori világ, szokásaival és gondolkodásmódjával együtt. Saylor történész is, műveiben pedig igyekszik új, érdekes összefüggésekben láttatni a korabeli történelmi események ok-okozati láncolatát. Az izgalmas, néhol borzongató bűnügyek mellett hiteles jellemábrázolással próbálja megeleveníteni a fentebb felsorolt a híres-hírhedt személyeket, bemutatva emberi oldalukat, gyengeségeiket, hóbortjaikat, örömüket, bánatukat, stb.
A Római vér egy rendkívül jó nyitánya a későbbi folytatásoknak, bár az még csupán az ízelítő Saylor szellemi muníciójából. A sorozat legizgalmasabb kötetei:
- Gyilkosság a Via Appián, ahol inkább a krimi és a drámai vonalat hangsúlyozza a szerző, rendkívül csavarosan (Gordianusnak eltérő beszámolókból kell kiderítenie a bűntény valódi elkövetőjét és annak indítékát).
- Eltűnt Massiliában: a bűntény felderítése közben egy várostromnak is tanúi lehetünk, valamint érdekes beszámolókat olvashatunk az ókori harcászatról.
- Próféciák köde: itt megint a krimi-dráma vonal hangsúlyosabb, Saylor ezúttal újít az elbeszélés menetén. Az események ezúttal a nyomozó visszaemlékezéseiből állnak össze, mozaikszerűen. Gordianusról kiderül, hogy ő sem mentes bizonyos férfiúi gyarlóságtól.:)
A Caesar ítéletében inkább a történelmi vonulaton a hangsúly, emellett Gordianus komoly családi krízisnek néz elébe. Izgalomban nincs hiány, de szeretett feleségének, Bethesdának elvesztése és megtalálása túlságosan "hollywoodi".
A Caesar diadala eddigi benyomásaim alapján méltó lezárása a sorozatnak. Szándékosan szűkszavúan írtam a regények tartalmáról! Tessék utánanézni a www.agavekonyvek.hu-n!
Leendő történészeknek, krimiíróknak kötelezően ajánlott!

Végre egy jó fantasy regény!

2010-11-19T05:23:00.000-08:00

Nemrégiben akadtam rá a könyvtárban Juliet E. McKenna Einarinn legendája c. sorozatának első részére, a Veszélyes játszmára.
Livak, a szerencsejátékos tolvajnő kalandjait követhetjük nyomon, amint véleltlenül belesodródik Einarinn hatalmasságainak és mágusainak intrikáiba. A cselekmény két szálon fut, amelyet fejezetenként megszakítanak Einarinn történelmével, vallásával, föld-és vízrajzával kapcsolatos jegyzetek (természetesen fiktív krónikások tollából).
Einarinn világa igényesen, izgalmasan fölépített, az írónő stílusa olvasmányos, a műfaj a soft, és a high fantasy keveréke. A jellemábrázolás és a párbeszédek életszagúak, a karakterek szerethetőek, könnyű azonosulni velük.
Általában ódzkodom a vastag kötetes sorozatoktól, de Einarinn világa komolyan megfogott!:)
Ugyan még kb. a könyv felénél járok, de kíváncsi leszek a folytatásra is.
Mindenesetre sikerült elfeledtetnie velem Wayne Chapman Keleti széljéből eredő nyári csalódásomat, ill. Stephen R. Lawhead-tól A Sárkánykirály palotáját (ez utóbbi szintén egy sorozat első kötete, Lawhead első fantasy regénye, amely egyébként nem rossz, de még messze nem olyan kiforrott, mint a későbbi Pendragon-ciklus).

Valami vakság: Oidipusz

2010-10-19T04:31:00.000-07:00

Tegnapelőtt a Zöld Macska nevű diákpincében jártam, hogy megtekintsem Szophoklész drámájának legújabb feldolgozását. Az ifjú rendező, Abdullin Szárdár Tagirovics korábbi munkáit (Pornószínház 1-2., Hitler-komplexus) ismerve, kísérletezős, alternatív előadásra számítottam (így is volt meghirdetve), remélve, hogy Szárdár és társulata végre felteszi az i-re a pontot. Nem így történt... sajnos...
Ahogy a darab felvezető szövegében elhangzik, a koncepció az elidegenítés, mint Beckettnél. Csakhogy Beckett eleve elidegeníthető darabokat írt, és az "elidegenítés" valójában egy bűvésztrükk, mert nem a szó szoros értelemben zökkenti ki a nézőt. Inkább agytornává formálja a passzív szemlélődést. Az Oidipusz erre nem alkalmas. Értem én a szándékot, hogy kicsit jobban bevonni a nézőt, hogy közvetlenebb legyen a kontaktus az előadók és a publikum között, stb. De míg Beckett az elidegenítést, mint eszközt alárendeli a darabnak, addig Szárdárék - tévesen - a darabot feláldozzák az elidegenítés oltárán. Ez pedig öncélúsághoz vezet. Eközben pedig elvész a darab (drámai) lényege. Pedig az Oidipusz egy zseniális ókori krimi, ezen felül "a" sorstragédia. Ahogy a bevezetőben Hajagos Misi találóan mondta, Oidipusznak az a tragédiája, hogy a múltját kutatva nem bír "leállni". Én még kiegészíteném azzal, hogy Oidipusz végül elérkezik oda, ahol már nem is lehet "leállni" (Point of no return). A szenvedély ábrázolása Iokaszté és Oidipusz között jó elgondolás, de itt is túlzások történnek, felesleges betoldások politikai tüntetésekről, kibeszélő showk részleteiből. Ezek miatt (is) sajnos a részek nem állnak össze egységes egésszé.

Kedves Szárdár és Misi!
Most közvetlenül Titeket szólítalak meg. Tisztában vagytok-e azzal, ha leromboltok valamit (konvenciót, illúziót), akkor ildomos felépíteni a helyükre valami mást. Ha nem kínáltok alternatívát, a közönség becsapva, szemen köpve érezheti magát. Miért nem baj, ha valami nem jó? Akkor vajon van esély, hogy új értéket teremtsünk? Valóban az a modern és korszerű, ha önkényesen kifacsarjuk a darabot, akarva-akaratlanul is meghamisítva ezáltal az üzenetét (l. Teiresziasz és Kreón cinkos kézfogása)? Felfogtátok-e, hogy ezzel a félresikerült kísérlettel komoly támadási felületet adtok? Belátjátok-e majd, hogy a hibás koncepció miatt, az egyébként jelenlévő frappáns megoldások (pl. a bábjáték) sem tudnak érvényesülni?
A legnagyobb jóindulattal azt javasolnám, ezen a darabon még dolgozzatok, méghozzá jó sokat! Csak gondoljátok újra a koncepciót! Félreértés ne essék, a kísérletezés önmagában nem "gáz", csak ne ez legyen a cél. Hanem az új támpont megtalálása, amire alapozhatunk.
Hadd illusztráljam példákkal a mondandómat. A '80-as, '90-es években a death metal és grindcore bandák igencsak feszegették a zene és a zaj határát. Íme:

http://www.youtube.com/watch?v=nJREu3Zsr4I

http://www.youtube.com/watch?v=LxVZXUSCoTQ

A kísérletezésből később letisztultság lett, pl. a melodikus death metal, észrevehető progresszivitással:

http://www.youtube.com/watch?v=iksK47LnU9k&feature=related

Végezetül közreadom itt az egyik álnéven írt fantasy-novellámat, hogy lássátok, én hogyan állnék neki az elidegenítéshez. Remélem ezzel segítek. Jó olvasást és jó munkát kívánok Nektek!

Üdvözlettel, barátsággal:

Attila

CYRUS LIVINGSTONE: LEHARCOLT LEGENDÁK

Tawrak városa békés hely. Hegyekre épült, otthont adva sokféle népnek és fajnak, de leginkább az átutazó kalandorok, szerencsevadászok pihenőhelyéül szolgált. A környező hatalmasságok titkos üzelmeiket, a külvilág számára titkolandó egyezségeiket a legnagyobb biztonsággal itt, Tawrakban tudták megkötni. Ennek okán kínosan ügyeltek arra, hogy a háborúk elkerüljék e kétes hírű helyet.

A város északi határában, az erdőszélen egy bivalyfejes fogadó állt, amely illusztris törzsvendégéről híresült el. Ide igyekezett a két erdei elf, Gwolin és Gerlin, hogy szemtől szembe találkozhassanak e hírességgel. A két ifjú harcos óvatosan lépett be az ivóba. Baloldalt, a tűzhelynél egy bőrsapkás, ősz szakállú, bocskoros törpe matatott a lángok között egy rozsdás piszkavassal, mint valami idétlen kisgyerek. A söntéspultot egy csábos tekintetű, fekete hajú és fekete bőrű, selyem köntösbe öltözött boszi támasztotta, jobbra, a sarokban, egy tagbaszakadt, hollósörényű, bőrpáncélos barbár üldögélt. Felső ajkát szinte teljesen eltakarta az agyarszerűen lefelé görbülő bajusza.

- Mivel szolgálhatok, uraim? – a nagydarab, kövér fogadós semleges tekintettel mérte végig a tetőtől-talpig zöldbe öltözött, íjjal, nyilakkal és tőrökkel felszerelt, hosszúfülű jövevényeket. Elvégre a vendég az vendég.

- Szamócaszörpöt nekik! – rikkantotta a törpe. Gwolin szúrós tekintetét megpillantva, az apró vénség máris hangnemet váltott. – Én… én csak jót akarok… kicsiny vagyok, de nem kicsinyes, he-he… he…

A két elf egymásra pillantott, majd egy legyintéssel nyugtázták a törpe bizalmaskodását. Újból a csapos felé fordultak.

- Búzasört kérünk, és… - kezdte Gwolin, majd óvatosan körbenézve folytatta. – És meg tudnád nekünk mondani, jóember, Sir Brolin ide szokott-e járni?

A tűz mellett a törpe felvihogott. A pultnál álló fekete boszi elmosolyodott, kivillantva márvány fehér fogait.

- Két újabb balek – mordult fel a sarokban a barbár, fel sem nézve. – Ha a vén lókötőhöz jöttetek, akkor vörösbort rendeljetek, méghozzá szárazat! Én szóltam.

- Fiúk, miért nem engem hívtok meg egy italra? – kérdezte évődő mosollyal a boszi, a két elfhez közeledve, felvillantva dekoltázsát.

- Yasmina, hagyd őket! – mordult rá a kocsmáros. A tűzhely közelében álló asztalra mutatott. – Foglaljatok helyet, uraim. Ott szokott ülni. Egy fertályórán belül megérkezik.

- Jó helyre küldött minket az öreg Barcus! – morgolódott halkan Gwolin.

- Türelem, barátom! – próbálta megnyugtatni őt fiatalabbik társa, de belül Gerlin is remegett az izgalomtól. – Biztos ez is része a próbatételeinek.

Időközben megkapták a sört. Az ital kellőképpen hűvös és meglepően jó ízű volt, így némileg oldotta a várakozás okozta feszültséget. Fertályóra múlva valóban megérkezett a lovag. Sir Brolin döngő léptekkel csörtetett be az ivóba, hangos kurjantásokkal üdvözölve az ott lévőket. Gwolin és Gerlin döbbenten bámult a vörös képű, erősen őszülő vitézre, aki kissé pityókásnak tűnt. A lovag a két szőke idegent észrevéve kérdőn a kocsmárosra pillantott.

- Bizony téged keresnek – szólt a kövér csapos flegmán. – Már én is kezdtem aggódni érted.

- Ugyan! Rossz pénz nem vész el! – kiáltotta Sir Brolin tettetett vidámsággal. Majd Gwolinékhoz fordult. – Ti meg mi járatban vagytok?

Az elf ifjak tiszteletteljesen felálltak, úgy köszöntötték a lovagot. Gerlin belekezdett a szertartásos üdvözlés szövegébe:

- Nagyra becsült Sir Brolin! Én Gerlin vagyok, a társam pedig Gwolin. Az iltsendori erdőségekből jöttünk, hogy részesei lehessünk eme megtisztelő találkozásnak…

- Ugyan, ugyan! Hagyjuk a szócséplést! – vágott közbe a lovag türelmetlenül. – Nyilván a történeteimre vagytok kíváncsiak, mint előttetek sokan mások! Na csücsüljetek le a feneketekre, s kérdezzetek bátran! De figyelmeztetlek benneteket, barátocskáim, amit én mesélek, nem ugyanaz lesz, mint amit rólam mesélnek! Hé, kocsmáros! Bort, szaporán! Hosszú lesz még az éjszaka! A húsz százalék kedvezmény a fiúk sörére is vonatkozik, ugye? Na, azért, te vén zsugori!

Sir Brolin cinkosan kacsintott a két tündérre.

- Tudjátok, ha valaki azért vetődik ide, hogy a történeteimet meghallgassa, húsz százalékkal olcsóbban ihat! A dagi Dagobertnek így is megéri! No, kérdezzetek!

- Úgy hallottuk, nemes lovag a csatamezőn öveztek fel téged, páratlan vitézségedért… - kezdte a kissé kínosan induló beszélgetést Gerlin, de Sir Brolin cinikus kacajjal ismét félbeszakította.

- Először is, hosszúfülű barátom, nem vagyok nemes! Parasztgyerekként pottyantam ki a világra, a szülőfalumban pedig folyton azt hallottam, hogy „tiszta apja ez a gyerek”. Máig nem tudom, kire érthették, hiszen anyám férjére egyáltalán nem hasonlítottam! Ami a felövezésemet illeti, ez annak köszönhető, hogy az ökör Tódor király az ork erdőkben elpazarolta az összes valamire való nehézlovasságát! Ezekkel a szerencsétlenekkel elhitették, a lovagi torna szabályai az orkok elleni hadjáratban is érvényesek! Erre mit csinál az a nagyeszű Tódi, mit vesz a tökkelütött fejébe? Elkezd lovagi címet adni a közrendűeknek, nehogy megfutamodjunk!

- Végül mégis győztetek! – kiáltotta csillogó szemmel Gwolin.

- Az ám, csudálatos győzelem volt! Sikerült megkötni újból a békét, amit előzőleg mi rúgtunk fel! Ami Tódit illeti, a győzelme után gyorsan megalkudott az orkokkal, majd hazaérve, sűrű ömlengések közepette egy kacsalábon forgó palotát emeltetett magának, ahol még a szolgák is márványt szarnak!

- Hát a carthgorodi sárkány legyőzése… ? – kérdezte Gerlin elcsukló hangon. Még mindig nem tért magához a döbbenettől. – Amelyiknek hét feje volt és tíz szarva… a szeme villámokat szórt…

- Csak egy feje volt, de azzal úgy visított, hogy ezer sárkány megbolondult volna tőle! Villámokat sem szórt, csak tányért vagdalt az ura fejéhez! – felelte Sir Brolin fanyarul.

- Micsoda??? – az elfek értetlenül pislogtak.

- Pedig úgy volt, ahogy mondom! Visongott, tányért vagdalt az ura fejéhez, én meg leöntöttem őnagyságát egy vödör vízzel!

- Sir Brolin! Ha most gúnyt űzöl belőlünk… ! – mordult fel Gwolin ingerülten. – Igaz, hogy erdő az otthonunk, de nem vagyunk ostobák!

- Csigavér, barátocskám! Még mindig nem találtad ki, kiről beszélek? Látszik, hogy nem vagy még házas! A carthgorodi sárkány nem más, mint a polgármester felesége! Éppen vendégségben voltam náluk, midőn őnagysága egy apróság miatt irdatlanul nekiment Főpapucs őméltóságának. Odáig fajult a dolog, hogy le kellett öntenem az asszonyt egy vödör vízzel, hogy lenyugodjon! Azóta a szavát is alig hallani! Távozásomkor a város őrei összesúgtak a hátam mögött: „Nézd! Ott megy a sárkányölő!” Hát ennyit az én sárkányos kalandomról!

Sir Brolin fenékig ürítette a boroskupáját, majd felemelve jelezte a csaposnak, hogy hozhatja a következőt.

- Úgy hallottuk, Bregward környékén egy förtelmes fenevad pusztított – Gerlin bátortalanul próbálta felvenni a megszakadt beszélgetés fonalát. – Azt beszélték, nappal ember, éjjel vadkan alakját vette fel.

Sir Brolin tekintete elkomorult. A keze megremegett.

- Nos, az tényleg egy rémes história! Nappal valóban emberalakban élt, éjjel átváltozott… bizonyos értelemben! Egy szerencsétlen holdkóros volt, aki vadkannak képzelte magát. Még disznókat is nevelt, a befogott vad cocákat a házi sertéseivel párosította! Éjjelente magára öltötte egy lenyúzott vaddisznó bőrét, s úgy cserkészte be áldozatait. Puszta kéjből ölt, a holtesteket pedig a disznaival tűntette el!

Gwolin öklendezni kezdett. Yasmina, a fekete boszi a kendőjével kezdte legyezni. A törpe szélsebesen lekapott a pultról egy kisebb butykost, s az ájuldozó ifjú orra alá dugta.

- Mondtam én, hogy szamócaszörp kell ezeknek! – dörmögte rosszallóan.

- Hiszen ez pálinka! – méltatlankodott Gerlin.

- Méghozzá erdei szamócából! – lelkendezett a törpe. – A legkitűnőbb évjárat!

A barbár felnevetett. Végül mégis bediktáltak néhány kortyot Gwolinba. Az ifjú megrázkódott az erős italtól, majd hirtelen bugyborékoló hangok kíséretében sárgászöld masszát adott ki magából, egyenest a döngölt agyagpadlóra.

- Micsoda pazarlás! Micsoda pazarlás! – fogta a fejét a törpe. Yasmina bosszúsan fújt egyet, majd csettintett a felmosórongynak és a vödörnek, amelyek előkúszva a söntés mögötti sarokból, gyorsan eltakarították a piszkot. A barbár továbbra is hahotázott.

Hirtelen nagy csattanással berúgták a fogadó ajtaját.

- Nos, uraim, íme a kakas, a saját szemétdombján! – szólt egy gunyoros hang, amelyet trágár röhej követett. Az ivó ajtajában hollócímeres, elegáns lovag állt, gondosan fésült hajjal és szakállal. Négy láncinges, sisakos fegyveres kísérte.

- Neked is szép estét, Sir Berquist! – mondta Sir Brolin a sértődöttség legkisebb jele nélkül. – Nem csatlakozol hozzánk?

- Ó, véletlenül sem akarok zavarni, Brolin! Látom, fontos megbeszélni valód van rangon aluli barátaiddal!

E szavaknál egy lerágott csont zúgott át a levegőn, s koppanva pattant le a Berquist mellett álló, krumpliorrú fickó sisakjáról.

- Mit képzelsz, te koszos barbár? – ordította Sir Berquist a kardjához kapva. A barbár nyugodtan felegyenesedett. Legalább hat láb négy hüvelyk magas volt. Mellette pedig egy borjú nagyságú, fekete farkas tápászkodott fel morogva.

- Nemsokára jó nagy szarban lesztek! – vetette oda a termetes harcos foghegyről a lovagoknak. A törpe is harciasan maga elé tartotta a piszkavasat, Yasmina csettintett egyet, s Berquist tollforgója menten páfránnyá vált. Sir Brolin a helyén maradt, a fejét a tenyerébe hajtva, látszólag flegmán figyelve az eseményeket.

- Baldur, fékezd magad! Cogitus, te is! – szólt rá Dagobert a barbárra és a törpére. A szemével intett Yasminának, mire a boszorkány gyorsan visszaváltoztatta a páfrányt színes tolldísszé.

- Óhajtanak valamit fogyasztani is az urak? – kérdezte a fogadós keményen.

- Ó, hát persze! – váltott vissza negédes modorára Sir Berquist. – A legkitűnőbb borból kérünk, ihassunk a hős egészségére!

Szavait újabb derültség fogadta a cimborái részéről, miközben helyet foglaltak.

- Ki ez az ember? – kérdezte Gerlin, még mindig elhűlve az imént lejátszódott jelenet miatt.

- Miatta menesztettek az Arany Lándzsa Rendből – sóhajtotta Sir Brolin, nem törődve vele, hogy a másik esetleg meghallja. Sir Berquist persze meghallotta.

- Akkor tán azt is meséld el az ifiuraknak, hogy mindezt a felelőtlenségednek köszönheted! – fordult hátra Berquist farkasvigyorral. – Fogadásból kiállni egy gladiátorral… ráadásul részegen! Ej, ej, Sir Brolin, hát nem gondolt a hírnevére?

- Mi tagadás, csúfosan alulmaradtam! – ismerte be férfiasan az ősz lovag. – Bátorságot akartam önteni magamba, de túllőttem a célon… nem is kicsit…

- Hogyan történhetett ez veled, ki visszaszerezte Agran városának kincsét a rablólovagtól? – tudakolta Gerlin, aki már egyre kínosabbnak érezte ezt a találkozást. Brolin helyett azonban Berquist válaszolt.

- Egészen pontosan Agran uzsorásainak kincsét, ifiúr! Ez a jómadár pár rongyos garasért segítette azoknak a piócafajzatoknak megkaparintani a szerencsétlen Sir Gohan birtokát! Még a címeres pajzsát is dobra verték! Bánatában felakasztotta magát szegény feje!

- A te drágalátos Gohanod megrögzött szerencsejátékos volt! – Sir Brolin most emelte fel első ízben a hangját. – Amennyi vagyont elkockázott, azon két királyságot vehetett volna! Amikor a hitelezői vissza merték kérni, amivel tartozott nekik, kardvassal fizetett az a haramia! Hát persze, hogy fellógatta magát, így menekült meg a kerékbe töréstől!

Berquist és a cimborái nem szálltak vitába Brolinnal. Szándékosan elengedték a fülük mellett a kiközösített lovag kirohanását. Dagobert éppen felszolgálta nekik a bort.

- A Piócák Védelmezőjére! – kiáltották kórusban, s fenékig ürítették serlegüket. Baldur megvetően a padlóra köpött. A lovagok vígan nyakalták tovább a bort, s egyszercsak megakadt a szemük Yasminán.

- Nocsak, egy fekete fehérnép! – rikkantotta Berquist. – Na, ülj csak az ölembe szépségem, és igyál velünk!

- És ha nem? – kérdezte a boszorkány unottan.

- Ne játsszál velünk, te cafka! – dörrent rá Berquist. – Idejössz azonnal, vagy pedig…

- Vagy pedig?

Berquist elsápadt. Arca fájdalmas grimaszba torzult, miközben két kezével a gyomrához kapott. Nagy nehezen felállt a helyéről. A barátai aggódva figyelték.

- Merre… van… ? – nyögte rekedten.

- Az udvaron balra – mutatott a fogadós az árnyékszék irányába. Berquist szélsebesen elrohant.

- Minek iszik az, aki nem bírja! – jegyezte meg Brolin jó hangosan. Yasmina és Cogitus halkan kuncogott. Berquist nemsokára visszatért, dúlva-fúlva.

- Fogadós! Ha tettél valamit az istenverte borodba…!

- Ugyan cimbora! –nyugtatták a barátai. – Hiszen ugyanabból a kancsóból töltött nekünk is!

- Mindegy! Menjünk erről az átkozott trágyadombról!

Berquist még kénytelen volt kettőt-hármat fordulni az illemhely felé, mielőtt végleg távozott a kíséretével.

- Néha jól jön egy bűvészserleg a háznál, igaz-e gazduram? – kacsintott cinkosan Brolin Dagobertnek, aki nekiállt leszedni a gazdátlanná vált asztalt.

- Egy-két csavarintás és máris kész a hashajtóval fűszerezett bor! – vette át a szót a törpe. – Egy-két perc és máris sietős lesz a nemkívánatos vendégnek, he-he…

Az elfek vele együtt nevettek. Brolin újabb kört rendelt.

- Nos, uraim, nagyjából ez az én történetem – folytatta ásítozva. – A napjaim végtelenül egyszerűen telnek. Néhanapján vadászgatok, s a vadhús nagy részét az én Dagobert cimborámnak adom, amiért megtűr engem… néhanapján együtt iszogatok a kíváncsiskodókkal… ha netán erre téved egy útonálló, akinek vérdíj van a fején, hát bizony elcsípjük őkelmét, a jutalmat pedig elosztjuk igazságosan. Bár meg kell, hagyni, amióta beköszöntött a világban ez az állhatatlan béke, a magunkfajtára nemigen van kereslet! Te jó ég, már én is úgy beszélek, mint valami kupec! De nincs igazam, cimborák?

A barbár nem szólt semmit, Yasmina és Cogitus viszont szomorúan bólogatott.

- Egyébiránt, Baldur a kidobó ember, amióta a népét rezervátumba zárták. Cogitus kuktáskodik, ha nincs jobb dolga, mivel becsődölt az a tenyészfarm, ahol unikornisokat kereszteztek pegazusokkal. Yasmina pedig a varázstudományát arra fecsérli, hogy tisztán tartsa ezt a becsületsüllyesztőt! A Boszorkány Kamara bevonta a működési engedélyét, mert nem fizette ki a bájitalok jövedéki adóját! Gondoltátok volna? Ej, hát nem olvastátok el a bejárat fölötti feliratot? Ez a „Leharcolt Legendák Fogadója”! Most már igazán áruljátok el, miért éppen engem kerestetek?

- A bölcs Barcus, törzsünk sámánja küldött ide bennünket… - kezdte akadozva Gwolin. Társával egymás szavába vágva mondták el jövetelük okát.

- Nemrég estünk át a harcossá avatás szertartásán…

- …kalandokra vágytunk, hőstettekre!

- Amilyeneket rólad hallottunk, Sir Brolin!

- Barcus mondta, hogy keressünk meg téged!

- Tanulságos találkozás lesz, így mondta!

- Láthatunk egy igazi hőst!

Sir Brolin leírhatatlan arckifejezéssel hallgatta őket. Zavarban volt-e, vagy megilletődött? Elvégre az elf ifjak olyasvalakit vártak, akit tisztelet és hírnév övez, ő pedig a szemük láttára kezdte temetni saját nimbuszát.

- Hát igen, a jó öreg Barcus… mindig is nagy kópé volt…

Brolin nem fejezhette be a mondatot, mivel – az est folyamán immár másodszor – berúgták az ajtót, s három megtermett ork rontott be rajta.

- Senki sem mozdul! – ordította a vezérük. – Kezeket az asztalra!

Bárd és buzogány meredezett fenyegetően a szőrös markokban. Az egyikük tenyeréből fényes, mágikus háló vágódott ki, fojtogatón körülölelve Yasmina testét. A többiek kénytelen-kelletlen engedelmeskedtek a felszólításnak. Kivéve Cogitust, aki az ajtócsapódásra nyomban eltűnt valamelyik sötét zugban. Az orkok vezére keményen az asztal lapjának nyomta Brolin fejét.

- Na, te fattyú! – hörögte. – Megismersz?

- Nem emlékezhetek minden holdkórosra – közölte Sir Brolin nyugodtan, mire kapott egy rúgást.

- Glorg lennék, ha nem tudnád! Öt éve… öt nyomorult éve vadászok rád, te hőscincér! Miután voltál szíves kinyírni a fivéremet, te állat! – folytatta Glorg a dühtől fuldokolva.

- Minek kellett a bátyádnak betörnie a birtokomra? Azt a két kiszáradt szilvafát akarta elcsórni? – kérdezte Brolin továbbra is szenvtelenül. Glorg kegyetlenül megcsavarta a karját.

- Mindjárt nem leszel ilyen mókás kedvedben! Ismered a törvényeinket…! Nem is vagy rá kíváncsi, hogy akadtam rád? Képzeld, egy gyomorbajos lovag igazított útba minket! Cserébe azt kérte, vigyünk neki belőled egy darabot! Ne aggódj, nem csak belőled viszünk! Hohó! Most látom csak! Új szesztestvérekre tettél szert? – kérdezte Glorg az elfekre sandítva.

- Csak kora este óta ismerjük egymást – felelte Gwolin szinte esdeklőn. – Messzi földről jöttünk, hogy személyesen tőle hallhassunk a hőstetteiről!

- Igazán? Há-há… ez jó! Na, fiúk, akkor tanúi lesztek egy hősi halálnak! Rajta, Borzas, kezdd a boszorkányon!

A hosszú hajú ork mágus elvigyorodott, s szorosabbra vonta hálóját Yasmina körül, acélsodronyként vágva a lány húsába.

- Először a kezedet csapom le, te féreg, azután… áááááááh!!! – Glorg artikulátlanul felordított, s fájdalmasan a füstölgő hátsójához kapott. Mögötte Cogitus tűnt fel, az izzó piszkavasat harciasan forgatva. A váratlan támadás kizökkentette az orkokat. Yasmina sikeresen kitört a háló fogságából, s ellentámadásba ment át. Az ork varázsló megingott, de mielőtt újra összeszedhette volna magát, fekete állkapcsok tépték fel a torkát. Baldur irányából egy szekerce hasította át a levegőt, s megállt Glorg kancsal társának koponyájában. Az ork vezért egy bénító varázslat és egy kardlap csapása egyszerre döntötte le a lábáról. Nagy nehezen, szédelegve tápászkodott fel. Talán eljutott a tudatáig halott társainak látványa, a felettük kuporgó fekete farkassal és az izzó szemű boszorkánnyal. Talán felfogta, mi vár rá, amint Sir Brolin a torkának szegezte kardját, Baldur és Cogitus pedig két oldalról készültek rávetni magukat. Mindez már örök rejtély marad, annak a tűhegynyi dobótőrnek köszönhetően, amelyet a kövér Dagobert hajított Glorg szemébe bámulatos gyorsasággal. Az ork bandavezér görcsösen összerándulva a szeméhez kapott, majd kivágott faként dőlt el, súlyával szétzúzva egy közeli ülőalkalmatosságot.

- Köszönöm, bajtárs! – hajolt meg udvariasan a fogadós felé Sir Brolin. Ezután a két elf felé fordult, akik még mindig kőmereven ültek a helyükön, kezüket az asztalon tartva. Gerlin és Gwolin moccanni sem mert a csetepaté alatt.

- Nos, uraim, hát valahogy így néz ki az a bizonyos, úgynevezett hőstett! Amennyiben részesei akartok lenni egynek, hát tartsatok velünk! Ideje a körmére nézni annak az áruló Sir Berquistnek! Az előbbi affér miatt pedig ne bánkódjatok, a híres íjatokat úgysem tudtátok volna használni! Na, indulhatunk?

Gerlin és Gwolin egy pillanatig egymásra nézett, majd szó nélkül felálltak az asztaltól, s követték Sir Brolint és társait.

Szeptember végén. Őszi ARCulat

2010-09-30T07:09:00.000-07:00

Már lassan három hónapja az utolsó bejegyzésemnek. Az ok prózai: a nyaram lakásfelújítással telt. Persze így is ért engem néhány kellemes olvasmányélmény a történelmi krimik terén Steven Saylor és Caleb Carr jóvoltából. Filmélményként Szomjas György betyárfilmjeit és a klasszikus szamurájfilmeket említhetném még (róluk majd részletesebben írok).
Júliusban részt vettem A rítus forgatásán (fsz.: Anthony Hopkins), amelynek kedvéért a Vatikán ideiglenesen Mogyoródra, ill. a Néprajzi Múzeumba tette át a székhelyét. :)
Szeptember első nagyobb kulturális élménye az ARC-kiállítás volt. Mintha a tavalyi nagyobb lett volna.:( Az idei évben a szegénység, a kirekesztés és a dohányzás elleni harc jegyében születtek pályaművek. Ha elvonatkoztatok a liberális sallangoktól, összességében egy elgondolkodtató, szatirikus kiállításnak lehettem tanúja, erősen fűszerezve kemény társadalomkritikával.
(A virtuális világ "felhasználói" is megkapták a magukét.:))
A kedvencem "A dohányos egy napja" lett. A nikotinfüggő útját követhetjük végig, otthontól a munkahelyig, trafikokon át kacskaringózva, a cigarettaszálak fullajtáraként. (Aki nem volt ott, bánhatja!)
Nemsokára ismét jelentkezem!:)

Legenda-szilánkok, szirmok, szilmarilok...

2010-06-19T04:19:00.000-07:00

Nehezen birkóztam meg A szilmarilokkal. A tömérdek név, családfa, események, egy kitalált világ egyetemes történelme, mitológiája... ha minden igaz a Mester ezt nem is akarta kiadni. Nagyon úgy tűnik, saját magának szánta, útmutatónak, s végül a fia, Christpher Tolkien rendezte sajtó alá.
Röviden: Középfölde történései, kvázi előzményei A Gyűrűk Urának. Inkább enciklopédia, mint regény, összefoglalja a Mester szellemiségét, s kiderül belőle, Tolkien miért válhatott a modern fantasy atyjává.
Tolkien-és fantasy-fanoknak kötelező!

MLM kalapom. Üzlet vagy szubkultúra?

2010-06-08T02:46:00.000-07:00

Nemrégiben egy volt gimnáziumi ismerősöm megtalált, hogy beszervezzen egy újabb multi-level-marketing cégbe. Érdekes módon mindig a hosszú évek óta nem látott ismerősök keresnek meg ilyen ötletekkel. Ez a mostani cég (nevet szándékosan nem említek) olyan szkennert forgalmaz, amelyik meg tudja mérni, megfelelő mennyiségű antioxidáns van-e a szervezetünkben. Ha "kritikusan kevés" állapotot jelez, természetesen van megoldás, táplálékkiegészítők formájában, a megfelelő engedélyezéssel, minősítésekkel, referenciákkal ellátva. Emellett egy jó üzleti lehetőségnek is kínálkozik, ha felépítem a saját hálózatom. Eddig minden jól hangzik. Csakhogy!
A belépésnek, ugyanúgy, mint más MLM-cégeknél, vagy egy saját vállalkozás beindításánál, költsége van, nem is kevés. Plusz a járulékos költségek: saját névjegykártya, telefon, "kötelezően ajánlott" képzéseken való részvétel, oktatókönyvek, CD-k, stb. Erre persze a válaszérv, hogy mindez nem költség, hanem ÉRTÉK, mert ezt a tudásanyagot kamatoztatni fogod az üzleti tárgyalások során.
Na és a rátermettség? Az üzleti érzék? Azt ma már minden MLM-cég kihangsúlyozza, ez egy külön szakma, de miért akarják elhitetni, hogy ezt a szakmát bárki képes megtanulni? Halhatunk persze mesébe illő sikertörténeteket, a termékbemutatóknak is megvan a profin kidolgozott forgatókönyve, felvonultatva komoly marketing-arzenált, az emóciókra hatva. Persze mindegyik MLM-el terjeszkedő cég kizárólag a maga útját az egyedüli "üdvözítőnek". Bizonyára többen feltették már magukban a kérdést: ha olyan jó az a termék, miért van szükség az MLM-rendszerre? A válasz egyszerű: rengeteget lehet spórolni a reklámon, nem kell call-centert létesíteni, az újonnan belépőknek felhasználhatják a kapcsolatait, így nem kell címlistákra vadászni, stb. Az adott cég ezért is tud álomautót, álomnyaralást osztogatni a jól teljesítőknek.
Tartok tőle, sok olyan könnyelmű egyént sikerül beszervezni az MLM-be, akik a siker és jutalmak reményében belépnek, de a lelkük mélyén a semmiért akarnak valamit. Röviddel ezután jön a csalódás, a barátok elvesztése, akikben visszatetszést kelt, hogy ködösítve akarnak rájuk tukmálni valamit, amire talán nincs is szükségük. Persze a kudarcért sohasem az MLM-cég a hibás, mindig az "üzlettárs", aki vagy rosszul csinált valamit, vagy a hozzáállása nem megfelelő.
Nos, Anthony Robbins a Határtalan sikerben megmondja a "frankót": a sikernek bizony ára van! A sikered pedig attól függ, mekkora árat vagy hajlandó fizetni érte. (Megjegyzem e sikerkönyvekből is annyi van, hogy külön irodalmi tanszéket is indíthatnánk róluk.:))
Ezek után nem értem - és számomra a rendszer itt válik megfoghatatlanná - a kiadványaikban miért akarják elhitetni, hogy itt a Földön létezik egy külön világ, ahol nem számítanak többé az olyan problémák, mint a gazdasági válság, energiaválság, élelmiszerválság, üvegházhatás, természeti katasztrófák, fiatalkorú bűnözés?
Végszóként Victor Hugót idézem, A nyomorultakból:
"Sikert bármi áron: ezt a tanítást csöpögteti belénk a ránk nehezedő romlottság. Mellesleg mondva, a siker eléggé förtelmes valami. Becsapja az embereket, mert könnyen összetéveszthető az érdemmel. A tömeg szemében a siker arculata majdnem azonos a kiválóságéval."

Mozgóképből állókép

2010-05-29T04:37:00.000-07:00

Takeshi Kitano: Az erőszakos zsaru

Kitano első filmje 1989-ben készült el. A történet Azuma felügyelőről szól (Kitano), aki brutális módszereivel - nem egyszer a törvényt is áthágva - számol le a bűnözőkkel. A tartalmi ismertetőkben reklámfogásként "Japán Piszkos Harryként" említik Azuma figuráját. Pedig sem a történetnek, sem a főhősnek (vagy inkább antihősnek) nincs sok köze az eastwoodi karakterhez. Sokkal több párhuzamot vélek felfedezni Azuma és Jeff Costello (Alain Delon) között A szamuráj-ból, vagy említhetném a Szellemkutyát is. Mi a közös ebben a nem tipikus zsarufilmben és a két bérgyilkos-filmben?
A főszereplők magányosak, a külvilágtól elidegenedve élnek, kőarccal, ridegen végzik a "munkájukat". A múltjukról, érzéseikről keveset tud meg a néző, csak egy-egy utalás szintjén. Azumi érzelmei is csak akkor törnek elő, mikor a húga veszélybe kerül. Ha már itt tartunk, a három karakternek meglehetősen furcsa a kapcsolata a nőkkel, akik később - közvetve, vagy közvetlenül - a bukásukat okozzák. Azumi társas magányban él együtt a mentális problémákkal küszködő húgával (valósággal fogva tartja őt), Costello kapcsolata a menyasszonyával (Nathalie Delon) rideg és kimért, mintha csak alibinek használná a lányt, ugyanakkor más nő kelti fel az érdeklődését. Szellemkutya életben hagyja áldozatát, ezzel halálra ítéli magát. Az erőszak veszi körül őket, amely a lételemükké vált, amely a kilátástalanságon át nem vezet máshová csak a biztos pusztulásba.
Kitano első filmjében már megjelennek a későbbiekben jellemzővé vált védjegyek: lassú sodrású történet, hosszas állóképek sorozata, majd váratlanul kirobbanó feszültség és a naturalisztikusan ábrázolt erőszak. Emellett egyben cinikus kritika a "hangyatársadalomról".
Kitano-fanoknak kötelező!

Születésnapomra

2010-05-01T08:52:00.000-07:00

Harmincöt éves lettem én,
Meglepetés a sok e-mail-küldemény...
Kampány-majális a város
Zöld szegletén...
Egye
Fene!

Harmincöt évem elszelelt,
A házasságból egy év letelt
Az új évezred első tizedén.

Blogolva írom versemet,
E bosszantó
Kecske-rímeket,
Május kezdetén.

Künn a bárány, benn a farkas

2010-03-31T10:39:00.000-07:00

A falka (The Flock)

A film tartalma röviden (ahogyan a DVD-borítón olvasható):

"Erroll Babbage (Richard Gere), a veterán, de még mindig szemfüles ügynök évek óta üldözi azokat rejtélyes bűnözőket, A Falkát, akik fiatal lányok ellen elkövetett szexuális bűncselekmények sorával gyanúsíthatóak. Nagyon elcsigázza, hogy nem tudja megvédeni az áldozatokat, ezért a törvényesség határán egyensúlyozva igyekszik legalább azt elhitetni a rosszfiúkkal, hogy mindig rajtuk tartja a szemét.

Még reménytelenebbnek tűnik az ügy, mikor Errolt pihenni küldik, ő pedig egyáltalán nincs meggyőződve fiatal, tapasztalatlan patronáltja, Allison (Claire Danes) felkészültségéről. "

Nos, akkor kezdeném az elvárásokkal és a csalódásokkal: először is, a filmbeli Babbage nem ügynök, sem nyomozó, hanem tulajdonképpen szociális munkás. Én azt vártam, hogy egy titokzatos bűnbanda után ered, de nem erről van szó. A banda valójában egy bizarr érdekvédelmi szervezet, amely a Babbage által megfigyelt és a hatóságilag nyilvántartott deviánsakból áll, akik mellesleg unják nagypapa korú sármőrünk zaklatásait.
A képi világ a mai thrillereknél már-már kötelező, komor, fakó, az uralkodó szín a lehullott őszi levélhez, vagy éppen a sivatag homokjához hasonlít (esetenként átvált fekete-fehérbe).
Érdekes Richard Gere a kiégett, bedurvult, egyszersmind bosszú szomjas hivatalnok szerepében. Claire Danes azonban leragad a butuska, a világra minden percben rácsodálkozó szőke nő karakternél. Jönnek persze a szokásos sablonok és közhelyek, a főhősnek senki nem hisz, pedig neki van igaza, néhány helyszín már ismerős más thrillerekből (8 MM, Texasi láncfűrészes..., stb.), de csak egy amerikai filmben fordul elő, hogy a gyilkos mindenütt ott van, mégsem találják, ő viszont képes észrevétlenül hazáig követni hőseinket.
Hol vannak kérem szépen az FBI-os profilozók? E film szerint mintha nem is létezne ilyen csapat.
A lassú kezdés és elhanyagolható logikai bukfencek után felpörögnek az események, majd jön a döbbenetes végkifejlet a valódi gyilkos kilétéről, amit már sajnos kissé erőltetettnek érzek.
Összességében közepes filmet kapunk, de mindez Gere játékának köszönhető. Nélküle harmatgyenge alkotás lenne.
A film üzenete? Talán ez: ne állj szóba idegennel, ne (nagyon) bízz senkiben, a szexuális bűnözőket pedig szigorú karanténba kéne zárni, mivel úgysem javulnak meg.
Röviden ennyi a tanulság egy kínai rendező amerikai filmjéről.

...ami fénylik

2010-03-18T13:55:00.000-07:00

Ma elkezdtem olvasni John Steinbeck első regényét, az Egy marék aranyat. A XVII. századba kalauzol minket, a tengerentúli gyarmatosítások idejére, midőn Nagy -Britannia igazán nagyhatalommá vált. Mindezt a walesi Henry Morgan életén keresztül mutatja be az író. Bár első regényről van szó, Steinbeck mégis meglepő érettségről tesz tanúbizonyságot a jellemábrázolás terén, s páratlan költőiséggel utal az ősi, kelta mondák világára, összekötve őket a regény jelenével, harmonizálva egymással a miszticizmust és a realizmust. Családregény, romantikus regény és történelmi regény is egyszerre. Rendkívül érdekfeszítőnek ígérkezik.

Bemutatkozás

2010-03-16T12:48:00.000-07:00

Kedves Látogató!

Ez egy irodalommal és a kultúra más területeivel is foglalkozó blog. Szubjektív elemezgetéseimet, kritikáimat, valamint élménybeszámolóimat olvashatod benne.
Hogy ne fokozzam tovább az "izgalmakat", mindjárt egy könyvajánlóval kezdeném.
Jó szórakozást kívánok hozzá!

Egy „cinkos” vallomásai

Gondolatok Békés Pál: A bűntárs című regényéről

Békés Pál 2004-ben megjelent regényével 2006-ban, az egyetemi tanulmányaim során találkoztam, afféle „kötelezően ajánlott” irodalomként. Azóta az egyik legmeghatározóbb felnőttkori olvasmányélményemmé vált. A könyv fülszövegében az alábbi tartalmi ismertetőt olvashatjuk:

„A BŰNTÁRS cselekménye napjainkban játszódik, középpontjában homályos, bűnügynek tűnő haláleset áll. A regény valójában írásbeli vallomás; a vizsgálati fogságban lévő elbeszélő ad számot azokról az eseményekről, melyek az Isten háta mögötti falucska strandján történt halálesethez, majd pedig az ő letartóztatásához vezettek. A cselekmény negyedszázadon és három kontinensen ível át. A könyv lapjain torlódnak az események: háború, szerelem, fegyverkereskedelem és a rendszerváltás káosza. Az olvasó megismerkedik egy szerelmi háromszög - négyszög vagy ötszög? - szereplőinek szenvedélyeivel és szenvedéseivel az érettségitől az érett felnőttkorig.
A történet feszültségét növeli, hogy az utolsó oldalakig titokban marad, ki áldozat, ki vétkes, ki ártatlan, és bűnügyről van-e szó egyáltalán?”

A bűntárs egy kiválóan megszerkesztett, olvasmányos gyöngyszeme a kortárs magyar prózának. Kellemes, egyúttal mélyen elgondolkodtató kalandban részesíti az olvasót. Lineáris cselekménynek lehetünk tanúi, az idősíkok váltakozásai ellenére. Békés már a regény elején két dimenzióba helyezi a történetet. Szinte nyomatékosan közli az olvasóval, hogy az elkövetkezendő sorok a narrátor a rendőrségen tett írásbeli (tanú-, vagy beismerő?) vallomása, tehát egyfajta „mese a mesében”. E börtönbeli jelenetekkel az író többször is próbálja az olvasót kizökkenteni a cselekmény menetéből, néhol kissé erőltetetten. Ettől eltekintve igazán ínyenceknek való színes, zamatos (helyenként keserédes, helyenként savanykás, de semmi esetre sem sótlan!) műfajkoktélt kapunk, amelyben – a valódi koktélokhoz hasonlóan – többszöri kóstolgatásra érződnek az összetevők (akárcsak a könyvben szereplő ínycsiklandó italok esetében).

A bűntárs vallomással kezdődik, majd átalakul (ön) életrajzi-, ifjúsági-, vagy inkább „poszt”-ifjúsági regénnyé. A későbbi fejezetek pedig bővelkednek a krimi, a kaland-és szerelmes-, valamint a társadalmi regény elemeivel, szociográfiai leírásokkal és bőséges szatírával fűszerezve. Azonban még korántsem teljes az összetevők listája. Az elbeszélő gimnáziumi élményeinek fejtegetéseit olvasva óhatatlanul is tettem egy belső időutazást saját ifjúságom (még nem annyira „messze ringó”) világába. Különösen megérintett a következő idézet: „… amikor tizenhétről tizennyolcra vált az ember és nincs mese: ráfordul a célegyenesre.” Elfeledettnek vélt személyes emlékek törtek elő, eddig megválaszolatlan kérdésekre kezdtem el feleletet keresni. A Békés által mesterien karikírozott iskolai problémák örök érvényűek. A kitaszítottság, perifériára szorultság élménye akár egy külön tanulmányt is megérne. Nem is szólva az oktatási intézmények azon felelősségéről, hogy mindig vannak – és sajnos lesznek (pl.: jobb módú szülők gyermekei) – akik érdemtelenül több eséllyel indulhatnak neki a nagybetűs Életnek, míg másokat az „örök második” szerepére kárhoztatnak.

A névtelen elbeszélő – Heltai Jenő és Bodor Béla után szabadon: a „névtelen senki” – sem tartozik az osztály „krémjébe”. Igazából nem tartozik sehová, senkihez, barátságról szó sincs közte és Liktor Vince között, az elbeszélő afféle jelképes (az utolsó fejezetekben viszont tényleges) fegyverhordozója Liktornak (a piktornak). Az ifjú főszereplők osztálytársuk, Bokor halála után válnak hirtelen felnőtté. E tragédia bizarr módon bontja meg a Liktor Vince – Éberfy Otília – Bokor szerelmi diabóluszt, amely később a Liktor – Éberfy – „névtelen senki” háromszögévé alakul, de eme háromszög már része egy újabb szerelmi sokszögnek. Takács Ferenc a „való kényszerzubbonyát” lerázó valószínűtlen egybeeséseket említ, részben az előzőekben elmondottakra utalva. A saját élettapasztalatom, némiképp ellentmond ennek az okfejtésnek. A regényben történő találkozások, párhuzamos sorsok és személyek fel-felbukkanásaihoz hasonló helyzeteknek olykor tanúja, olykor szenvedő alanya voltam. A bűntárs cselekményének fordulatai véleményem szerint valószínűtlenek, ámde korántsem elképzelhetetlenek! A történéseket – ahogyan Balázs Eszter Anna is külön kiemelte – a frappáns párbeszédek, jelenetek teszik életszagúvá, s nem utolsó sorban olvasmányossá. Szintén Balázs Eszter Anna jegyzi meg, Békés Pál voltaképpen az eredendő bűn történetét írta meg. A könyvben valóban többször megjelennek a kiváltó okok: a vágy és a kísértés. Ne feledkezzünk meg azonban az eredendő bűn „csíráiról”, a hét főbűnről (gőg, fösvénység, irigység, harag, lustaság, paráznaság, torkosság), melyek ismét az eredendő bűnbe rántják vissza hőseinket. Új értelmezést kap a bűntárs, mint fogalom. Vajon a bűntárs minden esetben cinkos is? Bokor halála után Vincét és Otíliát az osztálytársak és a tanárok egyértelműen „gyilkosoknak”, bűntársaknak kiáltják ki, egyedül a névtelen narrátor tanúsít irántuk némi megértést, amely persze az Otília iránt érzett szerelemből fakad. Emiatt vállal velük akarva-akaratlanul „cinkosságot”. Ennél a résznél válik egyértelműen világossá: nem Liktor, hanem a mesélő az igazi főszereplő, akinek Vince egyfajta ikon-pótlék (ahogyan az utolsó oldalakon ezt be is vallja). Ettől a ponttól viszont már a „névtelen senki” életének alakulását követhetjük nyomon, akit szintén név nélküli nagybátyja karol fel, s így válnak ők – a kétes afrikai fegyverüzletek révén – szintén bűntársakká. Az afrikai viszontagságok számomra Rejtő Csontbrigádjának világát idézik fel, a nyomasztó naturalizmusával együtt. A regény két(!) mottója is itt fogalmazódik meg (amelyre Bodor Béla is rávilágít), miszerint: „Mindig máshol kell lenni!”, illetve „A hosszú élet titka a kispályásság.”

Akár egy végletekig megcsömörlött Kosztolányi, vagy Karinthy is írhatta volna a fenti mondatokat. A névtelen nagybácsi valójában az elbeszélő későbbi alteregója, akinek halála után a „névtelen senki” a helyébe lép.

Mint már korábban is szóba került, A bűntárs fejlődésregénynek is felfogható (ezen a ponton egyetértek Takács Ferenccel). A maga módján a „névtelen senki” is megtalálja ideig-óráig a számításait, még nagybátyja halála, illetve a rendszerváltás után is, igaz, a régi-új bűntárs, Tronda Lajos segédletével. Liktor ez idő alatt Otília fogságából „szabadulva” bontakozik ki, mint művész, piktor. E momentumok erőteljes vizualitással jelennek meg, Békés szinte ecsetként használja a szavakat, így valósággal elkápráztatja az olvasót az afrikai verőfény, illetve Liktor Vince festményeinek élénk színvilágával. A szereplők – igaz, csupán lélegzetvételnyi időre – kitörnek a szürkeségből (a kispolgári lét szürkeségéből), azután menthetetlenül visszahullnak ugyanoda (az üres úszómedence, ill. a börtön szürkesége, stb.). A regényre amúgy is végig jellemző a vizualitás (vö. Balázs E. Anna).

Érdekesnek találom viszont, hogy az általam olvasott – pozitív kritikák – egyike sem szentel figyelmet a magány motívumának. A magányosság motívuma már jelen van a főszereplők gyermekkorában. Otília és Vince igazából társas magányban él együtt. Bokor (akinek valódi nevét szintén nem tudjuk meg!) magányossá válik halálában, hiszen az osztálytalálkozón meg sem említik, még az emlékét is szó szerint eltörlik. A „névtelen senki” megörökli a nagybátyja magányát. A magány börtönéből végül a börtön magányába kerül. Tanúi lehetünk a győztes magányának is: Luktor minden helyzetből kivágja magát, ő mindig máshol van, a büntetést megússza, a bűnhődést viszont nem, mivel a győzelmeinek ára a magány. A beteljesült szerelemért elveszít egy barátot (Bokor), valamint szülei, osztálytársai szeretetét és megbecsülését. A művészi sikereiért kétszeresen is elveszíti Otíliát. Végső, sikeres eltűnésekor cserbenhagyja addigi hűséges fegyverhordozóját. Nagy valószínűséggel ezután álnéven bujkál majd, így a nevét is kénytelen eldobnia. A „névtelen senki” további sorsát illetően nem kapunk megnyugtató lezárást az írótól. A történet a vallomásának befejezésekor ér véget, ahogyan azt sejteni lehetett. Mégis, nem kevés hiányérzettel vettem tudomásul mindezt. Hiányérzetemet fokozza az a tény (itt osztom Bodor Béla észrevételét), hogy a névtelen, arctalan narrátor túl jelentéktelen a „történet terhének” hordozásához. Lényegében ő a fő(anti)hős, minden banalitásával együtt. Az átmeneti sikerélményeinek is mindig megvan a böjtje: a szüzességének elvesztése után kellemetlen procedúra a bőr-és nemi beteg gondozónál; az ágyába csalogatott nő egy másik férfiról ábrándozik; a jól beindított alkatrész kereskedés miatt probléma az adóhatóságokkal, stb. Mintha a narrátor burkoltan éreztetné az olvasóval, hogy született balekkal, lúzerrel van dolga. Vagy talán a hétköznapi ember szorongása fogalmazódik meg az előbbi helyzetekben, illetve a következő mondatokban: „… csak én, egyedül én nem vagyok sehol. Nyomom sincs.” Egy pillanatra felcsillan a remény a mesélőben és az olvasóban egyaránt, mikor Vince közli a „névtelen senkivel”: „Ez a te napod.” Úgy tűnik, hősünk elfoglalhatja méltó helyét a szereplők között, s végre a cselekmény minden egyes mozaik-darabkája is a helyére kerül. A majdnem elkészült képet végül Éberfy Otília visszatérése rombolja szét, egyúttal új értelmet adva a történéseknek. A végkifejlet előtt még utoljára együtt láthatjuk a „szentháromságot”: Vince a szív, Otília a lélek, a „névtelen senki” a bűnös test. Azután ez a kép is szilánkokra törik mindörökre, a felgyülemlett indulatok kilyukasztják a hazugságok, illúziók vékony burkát.

Végszóként levonhatnám azt a keserű, közhelyszerű konklúziót, miszerint a múltját feldolgozni nem tudó, a jelenével mit sem kezdő egyénnek jövője sincs. E regénynek mégis megmarad az a baljós kicsengése, mindez bizony velünk is megtörténhet. Ebből a szempontból A bűntárs egy szomorú tanmesének is felfogható. Érdemes elolvasni!

FORRÁSMUNKÁK (KRITIKÁK):

Balázs Eszter Anna: A rész lovagja (Élet és irodalom, 48. évf. 23. sz.)

Bodor Béla: A Laphroaig-perszonalitás (HOLMI, 2005. augusztus)

Takács Ferenc: A való színe (Mozgó Világ, 30. évf. 7. sz.)