Ahogy a darab felvezető szövegében elhangzik, a koncepció az elidegenítés, mint Beckettnél. Csakhogy Beckett eleve elidegeníthető darabokat írt, és az "elidegenítés" valójában egy bűvésztrükk, mert nem a szó szoros értelemben zökkenti ki a nézőt. Inkább agytornává formálja a passzív szemlélődést. Az Oidipusz erre nem alkalmas. Értem én a szándékot, hogy kicsit jobban bevonni a nézőt, hogy közvetlenebb legyen a kontaktus az előadók és a publikum között, stb. De míg Beckett az elidegenítést, mint eszközt alárendeli a darabnak, addig Szárdárék - tévesen - a darabot feláldozzák az elidegenítés oltárán. Ez pedig öncélúsághoz vezet. Eközben pedig elvész a darab (drámai) lényege. Pedig az Oidipusz egy zseniális ókori krimi, ezen felül "a" sorstragédia. Ahogy a bevezetőben Hajagos Misi találóan mondta, Oidipusznak az a tragédiája, hogy a múltját kutatva nem bír "leállni". Én még kiegészíteném azzal, hogy Oidipusz végül elérkezik oda, ahol már nem is lehet "leállni" (Point of no return). A szenvedély ábrázolása Iokaszté és Oidipusz között jó elgondolás, de itt is túlzások történnek, felesleges betoldások politikai tüntetésekről, kibeszélő showk részleteiből. Ezek miatt (is) sajnos a részek nem állnak össze egységes egésszé.
Kedves Szárdár és Misi!
Most közvetlenül Titeket szólítalak meg. Tisztában vagytok-e azzal, ha leromboltok valamit (konvenciót, illúziót), akkor ildomos felépíteni a helyükre valami mást. Ha nem kínáltok alternatívát, a közönség becsapva, szemen köpve érezheti magát. Miért nem baj, ha valami nem jó? Akkor vajon van esély, hogy új értéket teremtsünk? Valóban az a modern és korszerű, ha önkényesen kifacsarjuk a darabot, akarva-akaratlanul is meghamisítva ezáltal az üzenetét (l. Teiresziasz és Kreón cinkos kézfogása)? Felfogtátok-e, hogy ezzel a félresikerült kísérlettel komoly támadási felületet adtok? Belátjátok-e majd, hogy a hibás koncepció miatt, az egyébként jelenlévő frappáns megoldások (pl. a bábjáték) sem tudnak érvényesülni?
A legnagyobb jóindulattal azt javasolnám, ezen a darabon még dolgozzatok, méghozzá jó sokat! Csak gondoljátok újra a koncepciót! Félreértés ne essék, a kísérletezés önmagában nem "gáz", csak ne ez legyen a cél. Hanem az új támpont megtalálása, amire alapozhatunk.
Hadd illusztráljam példákkal a mondandómat. A '80-as, '90-es években a death metal és grindcore bandák igencsak feszegették a zene és a zaj határát. Íme:
http://www.youtube.com/watch?v=nJREu3Zsr4I
http://www.youtube.com/watch?v=LxVZXUSCoTQ
A kísérletezésből később letisztultság lett, pl. a melodikus death metal, észrevehető progresszivitással:
http://www.youtube.com/watch?v=iksK47LnU9k&feature=related
Végezetül közreadom itt az egyik álnéven írt fantasy-novellámat, hogy lássátok, én hogyan állnék neki az elidegenítéshez. Remélem ezzel segítek. Jó olvasást és jó munkát kívánok Nektek!
Üdvözlettel, barátsággal:
Attila
CYRUS LIVINGSTONE: LEHARCOLT LEGENDÁK
Tawrak városa békés hely. Hegyekre épült, otthont adva sokféle népnek és fajnak, de leginkább az átutazó kalandorok, szerencsevadászok pihenőhelyéül szolgált. A környező hatalmasságok titkos üzelmeiket, a külvilág számára titkolandó egyezségeiket a legnagyobb biztonsággal itt, Tawrakban tudták megkötni. Ennek okán kínosan ügyeltek arra, hogy a háborúk elkerüljék e kétes hírű helyet.
A város északi határában, az erdőszélen egy bivalyfejes fogadó állt, amely illusztris törzsvendégéről híresült el. Ide igyekezett a két erdei elf, Gwolin és Gerlin, hogy szemtől szembe találkozhassanak e hírességgel. A két ifjú harcos óvatosan lépett be az ivóba. Baloldalt, a tűzhelynél egy bőrsapkás, ősz szakállú, bocskoros törpe matatott a lángok között egy rozsdás piszkavassal, mint valami idétlen kisgyerek. A söntéspultot egy csábos tekintetű, fekete hajú és fekete bőrű, selyem köntösbe öltözött boszi támasztotta, jobbra, a sarokban, egy tagbaszakadt, hollósörényű, bőrpáncélos barbár üldögélt. Felső ajkát szinte teljesen eltakarta az agyarszerűen lefelé görbülő bajusza.
- Mivel szolgálhatok, uraim? – a nagydarab, kövér fogadós semleges tekintettel mérte végig a tetőtől-talpig zöldbe öltözött, íjjal, nyilakkal és tőrökkel felszerelt, hosszúfülű jövevényeket. Elvégre a vendég az vendég.
- Szamócaszörpöt nekik! – rikkantotta a törpe. Gwolin szúrós tekintetét megpillantva, az apró vénség máris hangnemet váltott. – Én… én csak jót akarok… kicsiny vagyok, de nem kicsinyes, he-he… he…
A két elf egymásra pillantott, majd egy legyintéssel nyugtázták a törpe bizalmaskodását. Újból a csapos felé fordultak.
- Búzasört kérünk, és… - kezdte Gwolin, majd óvatosan körbenézve folytatta. – És meg tudnád nekünk mondani, jóember, Sir Brolin ide szokott-e járni?
A tűz mellett a törpe felvihogott. A pultnál álló fekete boszi elmosolyodott, kivillantva márvány fehér fogait.
- Két újabb balek – mordult fel a sarokban a barbár, fel sem nézve. – Ha a vén lókötőhöz jöttetek, akkor vörösbort rendeljetek, méghozzá szárazat! Én szóltam.
- Fiúk, miért nem engem hívtok meg egy italra? – kérdezte évődő mosollyal a boszi, a két elfhez közeledve, felvillantva dekoltázsát.
- Yasmina, hagyd őket! – mordult rá a kocsmáros. A tűzhely közelében álló asztalra mutatott. – Foglaljatok helyet, uraim. Ott szokott ülni. Egy fertályórán belül megérkezik.
- Jó helyre küldött minket az öreg Barcus! – morgolódott halkan Gwolin.
- Türelem, barátom! – próbálta megnyugtatni őt fiatalabbik társa, de belül Gerlin is remegett az izgalomtól. – Biztos ez is része a próbatételeinek.
Időközben megkapták a sört. Az ital kellőképpen hűvös és meglepően jó ízű volt, így némileg oldotta a várakozás okozta feszültséget. Fertályóra múlva valóban megérkezett a lovag. Sir Brolin döngő léptekkel csörtetett be az ivóba, hangos kurjantásokkal üdvözölve az ott lévőket. Gwolin és Gerlin döbbenten bámult a vörös képű, erősen őszülő vitézre, aki kissé pityókásnak tűnt. A lovag a két szőke idegent észrevéve kérdőn a kocsmárosra pillantott.
- Bizony téged keresnek – szólt a kövér csapos flegmán. – Már én is kezdtem aggódni érted.
- Ugyan! Rossz pénz nem vész el! – kiáltotta Sir Brolin tettetett vidámsággal. Majd Gwolinékhoz fordult. – Ti meg mi járatban vagytok?
Az elf ifjak tiszteletteljesen felálltak, úgy köszöntötték a lovagot. Gerlin belekezdett a szertartásos üdvözlés szövegébe:
- Nagyra becsült Sir Brolin! Én Gerlin vagyok, a társam pedig Gwolin. Az iltsendori erdőségekből jöttünk, hogy részesei lehessünk eme megtisztelő találkozásnak…
- Ugyan, ugyan! Hagyjuk a szócséplést! – vágott közbe a lovag türelmetlenül. – Nyilván a történeteimre vagytok kíváncsiak, mint előttetek sokan mások! Na csücsüljetek le a feneketekre, s kérdezzetek bátran! De figyelmeztetlek benneteket, barátocskáim, amit én mesélek, nem ugyanaz lesz, mint amit rólam mesélnek! Hé, kocsmáros! Bort, szaporán! Hosszú lesz még az éjszaka! A húsz százalék kedvezmény a fiúk sörére is vonatkozik, ugye? Na, azért, te vén zsugori!
Sir Brolin cinkosan kacsintott a két tündérre.
- Tudjátok, ha valaki azért vetődik ide, hogy a történeteimet meghallgassa, húsz százalékkal olcsóbban ihat! A dagi Dagobertnek így is megéri! No, kérdezzetek!
- Úgy hallottuk, nemes lovag a csatamezőn öveztek fel téged, páratlan vitézségedért… - kezdte a kissé kínosan induló beszélgetést Gerlin, de Sir Brolin cinikus kacajjal ismét félbeszakította.
- Először is, hosszúfülű barátom, nem vagyok nemes! Parasztgyerekként pottyantam ki a világra, a szülőfalumban pedig folyton azt hallottam, hogy „tiszta apja ez a gyerek”. Máig nem tudom, kire érthették, hiszen anyám férjére egyáltalán nem hasonlítottam! Ami a felövezésemet illeti, ez annak köszönhető, hogy az ökör Tódor király az ork erdőkben elpazarolta az összes valamire való nehézlovasságát! Ezekkel a szerencsétlenekkel elhitették, a lovagi torna szabályai az orkok elleni hadjáratban is érvényesek! Erre mit csinál az a nagyeszű Tódi, mit vesz a tökkelütött fejébe? Elkezd lovagi címet adni a közrendűeknek, nehogy megfutamodjunk!
- Végül mégis győztetek! – kiáltotta csillogó szemmel Gwolin.
- Az ám, csudálatos győzelem volt! Sikerült megkötni újból a békét, amit előzőleg mi rúgtunk fel! Ami Tódit illeti, a győzelme után gyorsan megalkudott az orkokkal, majd hazaérve, sűrű ömlengések közepette egy kacsalábon forgó palotát emeltetett magának, ahol még a szolgák is márványt szarnak!
- Hát a carthgorodi sárkány legyőzése… ? – kérdezte Gerlin elcsukló hangon. Még mindig nem tért magához a döbbenettől. – Amelyiknek hét feje volt és tíz szarva… a szeme villámokat szórt…
- Csak egy feje volt, de azzal úgy visított, hogy ezer sárkány megbolondult volna tőle! Villámokat sem szórt, csak tányért vagdalt az ura fejéhez! – felelte Sir Brolin fanyarul.
- Micsoda??? – az elfek értetlenül pislogtak.
- Pedig úgy volt, ahogy mondom! Visongott, tányért vagdalt az ura fejéhez, én meg leöntöttem őnagyságát egy vödör vízzel!
- Sir Brolin! Ha most gúnyt űzöl belőlünk… ! – mordult fel Gwolin ingerülten. – Igaz, hogy erdő az otthonunk, de nem vagyunk ostobák!
- Csigavér, barátocskám! Még mindig nem találtad ki, kiről beszélek? Látszik, hogy nem vagy még házas! A carthgorodi sárkány nem más, mint a polgármester felesége! Éppen vendégségben voltam náluk, midőn őnagysága egy apróság miatt irdatlanul nekiment Főpapucs őméltóságának. Odáig fajult a dolog, hogy le kellett öntenem az asszonyt egy vödör vízzel, hogy lenyugodjon! Azóta a szavát is alig hallani! Távozásomkor a város őrei összesúgtak a hátam mögött: „Nézd! Ott megy a sárkányölő!” Hát ennyit az én sárkányos kalandomról!
Sir Brolin fenékig ürítette a boroskupáját, majd felemelve jelezte a csaposnak, hogy hozhatja a következőt.
- Úgy hallottuk, Bregward környékén egy förtelmes fenevad pusztított – Gerlin bátortalanul próbálta felvenni a megszakadt beszélgetés fonalát. – Azt beszélték, nappal ember, éjjel vadkan alakját vette fel.
Sir Brolin tekintete elkomorult. A keze megremegett.
- Nos, az tényleg egy rémes história! Nappal valóban emberalakban élt, éjjel átváltozott… bizonyos értelemben! Egy szerencsétlen holdkóros volt, aki vadkannak képzelte magát. Még disznókat is nevelt, a befogott vad cocákat a házi sertéseivel párosította! Éjjelente magára öltötte egy lenyúzott vaddisznó bőrét, s úgy cserkészte be áldozatait. Puszta kéjből ölt, a holtesteket pedig a disznaival tűntette el!
Gwolin öklendezni kezdett. Yasmina, a fekete boszi a kendőjével kezdte legyezni. A törpe szélsebesen lekapott a pultról egy kisebb butykost, s az ájuldozó ifjú orra alá dugta.
- Mondtam én, hogy szamócaszörp kell ezeknek! – dörmögte rosszallóan.
- Hiszen ez pálinka! – méltatlankodott Gerlin.
- Méghozzá erdei szamócából! – lelkendezett a törpe. – A legkitűnőbb évjárat!
A barbár felnevetett. Végül mégis bediktáltak néhány kortyot Gwolinba. Az ifjú megrázkódott az erős italtól, majd hirtelen bugyborékoló hangok kíséretében sárgászöld masszát adott ki magából, egyenest a döngölt agyagpadlóra.
- Micsoda pazarlás! Micsoda pazarlás! – fogta a fejét a törpe. Yasmina bosszúsan fújt egyet, majd csettintett a felmosórongynak és a vödörnek, amelyek előkúszva a söntés mögötti sarokból, gyorsan eltakarították a piszkot. A barbár továbbra is hahotázott.
Hirtelen nagy csattanással berúgták a fogadó ajtaját.
- Nos, uraim, íme a kakas, a saját szemétdombján! – szólt egy gunyoros hang, amelyet trágár röhej követett. Az ivó ajtajában hollócímeres, elegáns lovag állt, gondosan fésült hajjal és szakállal. Négy láncinges, sisakos fegyveres kísérte.
- Neked is szép estét, Sir Berquist! – mondta Sir Brolin a sértődöttség legkisebb jele nélkül. – Nem csatlakozol hozzánk?
- Ó, véletlenül sem akarok zavarni, Brolin! Látom, fontos megbeszélni valód van rangon aluli barátaiddal!
E szavaknál egy lerágott csont zúgott át a levegőn, s koppanva pattant le a Berquist mellett álló, krumpliorrú fickó sisakjáról.
- Mit képzelsz, te koszos barbár? – ordította Sir Berquist a kardjához kapva. A barbár nyugodtan felegyenesedett. Legalább hat láb négy hüvelyk magas volt. Mellette pedig egy borjú nagyságú, fekete farkas tápászkodott fel morogva.
- Nemsokára jó nagy szarban lesztek! – vetette oda a termetes harcos foghegyről a lovagoknak. A törpe is harciasan maga elé tartotta a piszkavasat, Yasmina csettintett egyet, s Berquist tollforgója menten páfránnyá vált. Sir Brolin a helyén maradt, a fejét a tenyerébe hajtva, látszólag flegmán figyelve az eseményeket.
- Baldur, fékezd magad! Cogitus, te is! – szólt rá Dagobert a barbárra és a törpére. A szemével intett Yasminának, mire a boszorkány gyorsan visszaváltoztatta a páfrányt színes tolldísszé.
- Óhajtanak valamit fogyasztani is az urak? – kérdezte a fogadós keményen.
- Ó, hát persze! – váltott vissza negédes modorára Sir Berquist. – A legkitűnőbb borból kérünk, ihassunk a hős egészségére!
Szavait újabb derültség fogadta a cimborái részéről, miközben helyet foglaltak.
- Ki ez az ember? – kérdezte Gerlin, még mindig elhűlve az imént lejátszódott jelenet miatt.
- Miatta menesztettek az Arany Lándzsa Rendből – sóhajtotta Sir Brolin, nem törődve vele, hogy a másik esetleg meghallja. Sir Berquist persze meghallotta.
- Akkor tán azt is meséld el az ifiuraknak, hogy mindezt a felelőtlenségednek köszönheted! – fordult hátra Berquist farkasvigyorral. – Fogadásból kiállni egy gladiátorral… ráadásul részegen! Ej, ej, Sir Brolin, hát nem gondolt a hírnevére?
- Mi tagadás, csúfosan alulmaradtam! – ismerte be férfiasan az ősz lovag. – Bátorságot akartam önteni magamba, de túllőttem a célon… nem is kicsit…
- Hogyan történhetett ez veled, ki visszaszerezte Agran városának kincsét a rablólovagtól? – tudakolta Gerlin, aki már egyre kínosabbnak érezte ezt a találkozást. Brolin helyett azonban Berquist válaszolt.
- Egészen pontosan Agran uzsorásainak kincsét, ifiúr! Ez a jómadár pár rongyos garasért segítette azoknak a piócafajzatoknak megkaparintani a szerencsétlen Sir Gohan birtokát! Még a címeres pajzsát is dobra verték! Bánatában felakasztotta magát szegény feje!
- A te drágalátos Gohanod megrögzött szerencsejátékos volt! – Sir Brolin most emelte fel első ízben a hangját. – Amennyi vagyont elkockázott, azon két királyságot vehetett volna! Amikor a hitelezői vissza merték kérni, amivel tartozott nekik, kardvassal fizetett az a haramia! Hát persze, hogy fellógatta magát, így menekült meg a kerékbe töréstől!
Berquist és a cimborái nem szálltak vitába Brolinnal. Szándékosan elengedték a fülük mellett a kiközösített lovag kirohanását. Dagobert éppen felszolgálta nekik a bort.
- A Piócák Védelmezőjére! – kiáltották kórusban, s fenékig ürítették serlegüket. Baldur megvetően a padlóra köpött. A lovagok vígan nyakalták tovább a bort, s egyszercsak megakadt a szemük Yasminán.
- Nocsak, egy fekete fehérnép! – rikkantotta Berquist. – Na, ülj csak az ölembe szépségem, és igyál velünk!
- És ha nem? – kérdezte a boszorkány unottan.
- Ne játsszál velünk, te cafka! – dörrent rá Berquist. – Idejössz azonnal, vagy pedig…
- Vagy pedig?
Berquist elsápadt. Arca fájdalmas grimaszba torzult, miközben két kezével a gyomrához kapott. Nagy nehezen felállt a helyéről. A barátai aggódva figyelték.
- Merre… van… ? – nyögte rekedten.
- Az udvaron balra – mutatott a fogadós az árnyékszék irányába. Berquist szélsebesen elrohant.
- Minek iszik az, aki nem bírja! – jegyezte meg Brolin jó hangosan. Yasmina és Cogitus halkan kuncogott. Berquist nemsokára visszatért, dúlva-fúlva.
- Fogadós! Ha tettél valamit az istenverte borodba…!
- Ugyan cimbora! –nyugtatták a barátai. – Hiszen ugyanabból a kancsóból töltött nekünk is!
- Mindegy! Menjünk erről az átkozott trágyadombról!
Berquist még kénytelen volt kettőt-hármat fordulni az illemhely felé, mielőtt végleg távozott a kíséretével.
- Néha jól jön egy bűvészserleg a háznál, igaz-e gazduram? – kacsintott cinkosan Brolin Dagobertnek, aki nekiállt leszedni a gazdátlanná vált asztalt.
- Egy-két csavarintás és máris kész a hashajtóval fűszerezett bor! – vette át a szót a törpe. – Egy-két perc és máris sietős lesz a nemkívánatos vendégnek, he-he…
Az elfek vele együtt nevettek. Brolin újabb kört rendelt.
- Nos, uraim, nagyjából ez az én történetem – folytatta ásítozva. – A napjaim végtelenül egyszerűen telnek. Néhanapján vadászgatok, s a vadhús nagy részét az én Dagobert cimborámnak adom, amiért megtűr engem… néhanapján együtt iszogatok a kíváncsiskodókkal… ha netán erre téved egy útonálló, akinek vérdíj van a fején, hát bizony elcsípjük őkelmét, a jutalmat pedig elosztjuk igazságosan. Bár meg kell, hagyni, amióta beköszöntött a világban ez az állhatatlan béke, a magunkfajtára nemigen van kereslet! Te jó ég, már én is úgy beszélek, mint valami kupec! De nincs igazam, cimborák?
A barbár nem szólt semmit, Yasmina és Cogitus viszont szomorúan bólogatott.
- Egyébiránt, Baldur a kidobó ember, amióta a népét rezervátumba zárták. Cogitus kuktáskodik, ha nincs jobb dolga, mivel becsődölt az a tenyészfarm, ahol unikornisokat kereszteztek pegazusokkal. Yasmina pedig a varázstudományát arra fecsérli, hogy tisztán tartsa ezt a becsületsüllyesztőt! A Boszorkány Kamara bevonta a működési engedélyét, mert nem fizette ki a bájitalok jövedéki adóját! Gondoltátok volna? Ej, hát nem olvastátok el a bejárat fölötti feliratot? Ez a „Leharcolt Legendák Fogadója”! Most már igazán áruljátok el, miért éppen engem kerestetek?
- A bölcs Barcus, törzsünk sámánja küldött ide bennünket… - kezdte akadozva Gwolin. Társával egymás szavába vágva mondták el jövetelük okát.
- Nemrég estünk át a harcossá avatás szertartásán…
- …kalandokra vágytunk, hőstettekre!
- Amilyeneket rólad hallottunk, Sir Brolin!
- Barcus mondta, hogy keressünk meg téged!
- Tanulságos találkozás lesz, így mondta!
- Láthatunk egy igazi hőst!
Sir Brolin leírhatatlan arckifejezéssel hallgatta őket. Zavarban volt-e, vagy megilletődött? Elvégre az elf ifjak olyasvalakit vártak, akit tisztelet és hírnév övez, ő pedig a szemük láttára kezdte temetni saját nimbuszát.
- Hát igen, a jó öreg Barcus… mindig is nagy kópé volt…
Brolin nem fejezhette be a mondatot, mivel – az est folyamán immár másodszor – berúgták az ajtót, s három megtermett ork rontott be rajta.
- Senki sem mozdul! – ordította a vezérük. – Kezeket az asztalra!
Bárd és buzogány meredezett fenyegetően a szőrös markokban. Az egyikük tenyeréből fényes, mágikus háló vágódott ki, fojtogatón körülölelve Yasmina testét. A többiek kénytelen-kelletlen engedelmeskedtek a felszólításnak. Kivéve Cogitust, aki az ajtócsapódásra nyomban eltűnt valamelyik sötét zugban. Az orkok vezére keményen az asztal lapjának nyomta Brolin fejét.
- Na, te fattyú! – hörögte. – Megismersz?
- Nem emlékezhetek minden holdkórosra – közölte Sir Brolin nyugodtan, mire kapott egy rúgást.
- Glorg lennék, ha nem tudnád! Öt éve… öt nyomorult éve vadászok rád, te hőscincér! Miután voltál szíves kinyírni a fivéremet, te állat! – folytatta Glorg a dühtől fuldokolva.
- Minek kellett a bátyádnak betörnie a birtokomra? Azt a két kiszáradt szilvafát akarta elcsórni? – kérdezte Brolin továbbra is szenvtelenül. Glorg kegyetlenül megcsavarta a karját.
- Mindjárt nem leszel ilyen mókás kedvedben! Ismered a törvényeinket…! Nem is vagy rá kíváncsi, hogy akadtam rád? Képzeld, egy gyomorbajos lovag igazított útba minket! Cserébe azt kérte, vigyünk neki belőled egy darabot! Ne aggódj, nem csak belőled viszünk! Hohó! Most látom csak! Új szesztestvérekre tettél szert? – kérdezte Glorg az elfekre sandítva.
- Csak kora este óta ismerjük egymást – felelte Gwolin szinte esdeklőn. – Messzi földről jöttünk, hogy személyesen tőle hallhassunk a hőstetteiről!
- Igazán? Há-há… ez jó! Na, fiúk, akkor tanúi lesztek egy hősi halálnak! Rajta, Borzas, kezdd a boszorkányon!
A hosszú hajú ork mágus elvigyorodott, s szorosabbra vonta hálóját Yasmina körül, acélsodronyként vágva a lány húsába.
- Először a kezedet csapom le, te féreg, azután… áááááááh!!! – Glorg artikulátlanul felordított, s fájdalmasan a füstölgő hátsójához kapott. Mögötte Cogitus tűnt fel, az izzó piszkavasat harciasan forgatva. A váratlan támadás kizökkentette az orkokat. Yasmina sikeresen kitört a háló fogságából, s ellentámadásba ment át. Az ork varázsló megingott, de mielőtt újra összeszedhette volna magát, fekete állkapcsok tépték fel a torkát. Baldur irányából egy szekerce hasította át a levegőt, s megállt Glorg kancsal társának koponyájában. Az ork vezért egy bénító varázslat és egy kardlap csapása egyszerre döntötte le a lábáról. Nagy nehezen, szédelegve tápászkodott fel. Talán eljutott a tudatáig halott társainak látványa, a felettük kuporgó fekete farkassal és az izzó szemű boszorkánnyal. Talán felfogta, mi vár rá, amint Sir Brolin a torkának szegezte kardját, Baldur és Cogitus pedig két oldalról készültek rávetni magukat. Mindez már örök rejtély marad, annak a tűhegynyi dobótőrnek köszönhetően, amelyet a kövér Dagobert hajított Glorg szemébe bámulatos gyorsasággal. Az ork bandavezér görcsösen összerándulva a szeméhez kapott, majd kivágott faként dőlt el, súlyával szétzúzva egy közeli ülőalkalmatosságot.
- Köszönöm, bajtárs! – hajolt meg udvariasan a fogadós felé Sir Brolin. Ezután a két elf felé fordult, akik még mindig kőmereven ültek a helyükön, kezüket az asztalon tartva. Gerlin és Gwolin moccanni sem mert a csetepaté alatt.
- Nos, uraim, hát valahogy így néz ki az a bizonyos, úgynevezett hőstett! Amennyiben részesei akartok lenni egynek, hát tartsatok velünk! Ideje a körmére nézni annak az áruló Sir Berquistnek! Az előbbi affér miatt pedig ne bánkódjatok, a híres íjatokat úgysem tudtátok volna használni! Na, indulhatunk?
Gerlin és Gwolin egy pillanatig egymásra nézett, majd szó nélkül felálltak az asztaltól, s követték Sir Brolint és társait.
