Kedves Látogató!
Ez egy irodalommal és a kultúra más területeivel is foglalkozó blog. Szubjektív elemezgetéseimet, kritikáimat, valamint élménybeszámolóimat olvashatod benne.
Hogy ne fokozzam tovább az "izgalmakat", mindjárt egy könyvajánlóval kezdeném.
Jó szórakozást kívánok hozzá!
Egy „cinkos” vallomásai
Gondolatok Békés Pál: A bűntárs című regényéről
Békés Pál 2004-ben megjelent regényével 2006-ban, az egyetemi tanulmányaim során találkoztam, afféle „kötelezően ajánlott” irodalomként. Azóta az egyik legmeghatározóbb felnőttkori olvasmányélményemmé vált. A könyv fülszövegében az alábbi tartalmi ismertetőt olvashatjuk:
„A BŰNTÁRS cselekménye napjainkban játszódik, középpontjában homályos, bűnügynek tűnő haláleset áll. A regény valójában írásbeli vallomás; a vizsgálati fogságban lévő elbeszélő ad számot azokról az eseményekről, melyek az Isten háta mögötti falucska strandján történt halálesethez, majd pedig az ő letartóztatásához vezettek. A cselekmény negyedszázadon és három kontinensen ível át. A könyv lapjain torlódnak az események: háború, szerelem, fegyverkereskedelem és a rendszerváltás káosza. Az olvasó megismerkedik egy szerelmi háromszög - négyszög vagy ötszög? - szereplőinek szenvedélyeivel és szenvedéseivel az érettségitől az érett felnőttkorig.
A történet feszültségét növeli, hogy az utolsó oldalakig titokban marad, ki áldozat, ki vétkes, ki ártatlan, és bűnügyről van-e szó egyáltalán?”
A bűntárs egy kiválóan megszerkesztett, olvasmányos gyöngyszeme a kortárs magyar prózának. Kellemes, egyúttal mélyen elgondolkodtató kalandban részesíti az olvasót. Lineáris cselekménynek lehetünk tanúi, az idősíkok váltakozásai ellenére. Békés már a regény elején két dimenzióba helyezi a történetet. Szinte nyomatékosan közli az olvasóval, hogy az elkövetkezendő sorok a narrátor a rendőrségen tett írásbeli (tanú-, vagy beismerő?) vallomása, tehát egyfajta „mese a mesében”. E börtönbeli jelenetekkel az író többször is próbálja az olvasót kizökkenteni a cselekmény menetéből, néhol kissé erőltetetten. Ettől eltekintve igazán ínyenceknek való színes, zamatos (helyenként keserédes, helyenként savanykás, de semmi esetre sem sótlan!) műfajkoktélt kapunk, amelyben – a valódi koktélokhoz hasonlóan – többszöri kóstolgatásra érződnek az összetevők (akárcsak a könyvben szereplő ínycsiklandó italok esetében).
A bűntárs vallomással kezdődik, majd átalakul (ön) életrajzi-, ifjúsági-, vagy inkább „poszt”-ifjúsági regénnyé. A későbbi fejezetek pedig bővelkednek a krimi, a kaland-és szerelmes-, valamint a társadalmi regény elemeivel, szociográfiai leírásokkal és bőséges szatírával fűszerezve. Azonban még korántsem teljes az összetevők listája. Az elbeszélő gimnáziumi élményeinek fejtegetéseit olvasva óhatatlanul is tettem egy belső időutazást saját ifjúságom (még nem annyira „messze ringó”) világába. Különösen megérintett a következő idézet: „… amikor tizenhétről tizennyolcra vált az ember és nincs mese: ráfordul a célegyenesre.” Elfeledettnek vélt személyes emlékek törtek elő, eddig megválaszolatlan kérdésekre kezdtem el feleletet keresni. A Békés által mesterien karikírozott iskolai problémák örök érvényűek. A kitaszítottság, perifériára szorultság élménye akár egy külön tanulmányt is megérne. Nem is szólva az oktatási intézmények azon felelősségéről, hogy mindig vannak – és sajnos lesznek (pl.: jobb módú szülők gyermekei) – akik érdemtelenül több eséllyel indulhatnak neki a nagybetűs Életnek, míg másokat az „örök második” szerepére kárhoztatnak.
A névtelen elbeszélő – Heltai Jenő és Bodor Béla után szabadon: a „névtelen senki” – sem tartozik az osztály „krémjébe”. Igazából nem tartozik sehová, senkihez, barátságról szó sincs közte és Liktor Vince között, az elbeszélő afféle jelképes (az utolsó fejezetekben viszont tényleges) fegyverhordozója Liktornak (a piktornak). Az ifjú főszereplők osztálytársuk, Bokor halála után válnak hirtelen felnőtté. E tragédia bizarr módon bontja meg a Liktor Vince – Éberfy Otília – Bokor szerelmi diabóluszt, amely később a Liktor – Éberfy – „névtelen senki” háromszögévé alakul, de eme háromszög már része egy újabb szerelmi sokszögnek. Takács Ferenc a „való kényszerzubbonyát” lerázó valószínűtlen egybeeséseket említ, részben az előzőekben elmondottakra utalva. A saját élettapasztalatom, némiképp ellentmond ennek az okfejtésnek. A regényben történő találkozások, párhuzamos sorsok és személyek fel-felbukkanásaihoz hasonló helyzeteknek olykor tanúja, olykor szenvedő alanya voltam. A bűntárs cselekményének fordulatai véleményem szerint valószínűtlenek, ámde korántsem elképzelhetetlenek! A történéseket – ahogyan Balázs Eszter Anna is külön kiemelte – a frappáns párbeszédek, jelenetek teszik életszagúvá, s nem utolsó sorban olvasmányossá. Szintén Balázs Eszter Anna jegyzi meg, Békés Pál voltaképpen az eredendő bűn történetét írta meg. A könyvben valóban többször megjelennek a kiváltó okok: a vágy és a kísértés. Ne feledkezzünk meg azonban az eredendő bűn „csíráiról”, a hét főbűnről (gőg, fösvénység, irigység, harag, lustaság, paráznaság, torkosság), melyek ismét az eredendő bűnbe rántják vissza hőseinket. Új értelmezést kap a bűntárs, mint fogalom. Vajon a bűntárs minden esetben cinkos is? Bokor halála után Vincét és Otíliát az osztálytársak és a tanárok egyértelműen „gyilkosoknak”, bűntársaknak kiáltják ki, egyedül a névtelen narrátor tanúsít irántuk némi megértést, amely persze az Otília iránt érzett szerelemből fakad. Emiatt vállal velük akarva-akaratlanul „cinkosságot”. Ennél a résznél válik egyértelműen világossá: nem Liktor, hanem a mesélő az igazi főszereplő, akinek Vince egyfajta ikon-pótlék (ahogyan az utolsó oldalakon ezt be is vallja). Ettől a ponttól viszont már a „névtelen senki” életének alakulását követhetjük nyomon, akit szintén név nélküli nagybátyja karol fel, s így válnak ők – a kétes afrikai fegyverüzletek révén – szintén bűntársakká. Az afrikai viszontagságok számomra Rejtő Csontbrigádjának világát idézik fel, a nyomasztó naturalizmusával együtt. A regény két(!) mottója is itt fogalmazódik meg (amelyre Bodor Béla is rávilágít), miszerint: „Mindig máshol kell lenni!”, illetve „A hosszú élet titka a kispályásság.”
Akár egy végletekig megcsömörlött Kosztolányi, vagy Karinthy is írhatta volna a fenti mondatokat. A névtelen nagybácsi valójában az elbeszélő későbbi alteregója, akinek halála után a „névtelen senki” a helyébe lép.
Mint már korábban is szóba került, A bűntárs fejlődésregénynek is felfogható (ezen a ponton egyetértek Takács Ferenccel). A maga módján a „névtelen senki” is megtalálja ideig-óráig a számításait, még nagybátyja halála, illetve a rendszerváltás után is, igaz, a régi-új bűntárs, Tronda Lajos segédletével. Liktor ez idő alatt Otília fogságából „szabadulva” bontakozik ki, mint művész, piktor. E momentumok erőteljes vizualitással jelennek meg, Békés szinte ecsetként használja a szavakat, így valósággal elkápráztatja az olvasót az afrikai verőfény, illetve Liktor Vince festményeinek élénk színvilágával. A szereplők – igaz, csupán lélegzetvételnyi időre – kitörnek a szürkeségből (a kispolgári lét szürkeségéből), azután menthetetlenül visszahullnak ugyanoda (az üres úszómedence, ill. a börtön szürkesége, stb.). A regényre amúgy is végig jellemző a vizualitás (vö. Balázs E. Anna).
Érdekesnek találom viszont, hogy az általam olvasott – pozitív kritikák – egyike sem szentel figyelmet a magány motívumának. A magányosság motívuma már jelen van a főszereplők gyermekkorában. Otília és Vince igazából társas magányban él együtt. Bokor (akinek valódi nevét szintén nem tudjuk meg!) magányossá válik halálában, hiszen az osztálytalálkozón meg sem említik, még az emlékét is szó szerint eltörlik. A „névtelen senki” megörökli a nagybátyja magányát. A magány börtönéből végül a börtön magányába kerül. Tanúi lehetünk a győztes magányának is: Luktor minden helyzetből kivágja magát, ő mindig máshol van, a büntetést megússza, a bűnhődést viszont nem, mivel a győzelmeinek ára a magány. A beteljesült szerelemért elveszít egy barátot (Bokor), valamint szülei, osztálytársai szeretetét és megbecsülését. A művészi sikereiért kétszeresen is elveszíti Otíliát. Végső, sikeres eltűnésekor cserbenhagyja addigi hűséges fegyverhordozóját. Nagy valószínűséggel ezután álnéven bujkál majd, így a nevét is kénytelen eldobnia. A „névtelen senki” további sorsát illetően nem kapunk megnyugtató lezárást az írótól. A történet a vallomásának befejezésekor ér véget, ahogyan azt sejteni lehetett. Mégis, nem kevés hiányérzettel vettem tudomásul mindezt. Hiányérzetemet fokozza az a tény (itt osztom Bodor Béla észrevételét), hogy a névtelen, arctalan narrátor túl jelentéktelen a „történet terhének” hordozásához. Lényegében ő a fő(anti)hős, minden banalitásával együtt. Az átmeneti sikerélményeinek is mindig megvan a böjtje: a szüzességének elvesztése után kellemetlen procedúra a bőr-és nemi beteg gondozónál; az ágyába csalogatott nő egy másik férfiról ábrándozik; a jól beindított alkatrész kereskedés miatt probléma az adóhatóságokkal, stb. Mintha a narrátor burkoltan éreztetné az olvasóval, hogy született balekkal, lúzerrel van dolga. Vagy talán a hétköznapi ember szorongása fogalmazódik meg az előbbi helyzetekben, illetve a következő mondatokban: „… csak én, egyedül én nem vagyok sehol. Nyomom sincs.” Egy pillanatra felcsillan a remény a mesélőben és az olvasóban egyaránt, mikor Vince közli a „névtelen senkivel”: „Ez a te napod.” Úgy tűnik, hősünk elfoglalhatja méltó helyét a szereplők között, s végre a cselekmény minden egyes mozaik-darabkája is a helyére kerül. A majdnem elkészült képet végül Éberfy Otília visszatérése rombolja szét, egyúttal új értelmet adva a történéseknek. A végkifejlet előtt még utoljára együtt láthatjuk a „szentháromságot”: Vince a szív, Otília a lélek, a „névtelen senki” a bűnös test. Azután ez a kép is szilánkokra törik mindörökre, a felgyülemlett indulatok kilyukasztják a hazugságok, illúziók vékony burkát.
Végszóként levonhatnám azt a keserű, közhelyszerű konklúziót, miszerint a múltját feldolgozni nem tudó, a jelenével mit sem kezdő egyénnek jövője sincs. E regénynek mégis megmarad az a baljós kicsengése, mindez bizony velünk is megtörténhet. Ebből a szempontból A bűntárs egy szomorú tanmesének is felfogható. Érdemes elolvasni!
FORRÁSMUNKÁK (KRITIKÁK):
Balázs Eszter Anna: A rész lovagja (Élet és irodalom, 48. évf. 23. sz.)
Bodor Béla: A Laphroaig-perszonalitás (HOLMI, 2005. augusztus)
Takács Ferenc: A való színe (Mozgó Világ, 30. évf. 7. sz.)
