Szuperhősök pár viadala 2.

Öngyilkos osztag Az idei év egyik várva várt mozija volt nálam, végül az év csalódása lett. Egy közhelygyűjteménynél mindenesetre többre számítottam. Az alkotók a DC-univerzum két lábon járó komplexus-csomagjaiból próbálták összegyúrni a maguk "Piszkos tizenkettőjét", igaz, a rosszarcúak itt - a Varázslónővel együtt - csak heten vannak (mint a gonoszok). Vajon sikerül-e a rossz fiúkat (és rosszlányokat) a "jó ügy" érdekében bevetni? A cél szentesíti az eszközt, ezt eddig is tudtuk. A politikusoknak és az amerikai vezérkarnak pedig semmi sem szent. Ha esetleg ezt nem tudnánk, mert hiányoztunk a történelemóráról, akkor jól a szánkba rágják. Az Öngyilkos osztag létrehozásának indoka a filmben rém egyszerű: a földönkívüli fenyegetés valószínűsége! Merthogy bármikor jöhet egy gonosz Superman! Nincs rá ugyan bizonyíték, de attól még jöhet! Rettegjetek, emberek! Aztán, hogy, hogy nem, e fura Csipet-csapat egyik tagja lesz a kiváltó oka a bajnak. Tessék, egy önmagát beteljesítő jóslat! Gyorsan túlesünk a szokásos, már-már kötelező kliséken, az írók által lazának, vagánynak gondolt, ám végtelenül lapos párbeszédeken, majd jöhet az akció és a zúzás. Ezerszer látott jelenetek: lerombolt metropolisz, földöntúli Főgonosz, zombiszerű hadsereggel (hiába, a Walking Dead erős konkurencia!), és antihőseink "megfogyva bár, de törve nem", kissé kelletlenül, de megmentik a világot. A fordulatok milliméterpontosan kiszámíthatók, logikát nyomokban sem tartalmaz a történet. A lezárás is szokványos, semmi extra. A színészi játék? Will Smith (mint Deadshot) hozza a formáját, a külleme erőteljesen a nemrég elhunyt utcai harcosra, Kimbo Slice-ra "hajaz". Margot Robbie-nak jól áll Harley Quinn karaktere, Joel Kinnamant a Gyilkosságból ismert, exnarkós Holder nyomozó után érdekes látni a kőkemény Flagg ezredes szerepében. De mindez kevés. Jared Leto, mint Joker egy gusztustalan, félresikerült Marilyn Manson-paródia. Zöldségfejű barátunk idegesítő és nélkülözi a képregényekből ismert morbid humorát. Az írók és a rendezők gyorsan le akarták tudni a kötelező köröket, talán, hogy előkészítsék a terepet a majdani, föltámasztott Superman visszatéréséhez (és az Igazságliga eljöveteléhez). Kár, hogy egy fércművel.

Szuperhősök pár viadala 1.

Superman vs Batman - Az igazság hajnala

A 2010-es évekre a képregényfilm, mint külön kategória, végérvényesen létjogosultságot szerzett magának. Az X-men széria, vagy Sin City és Christopher Nolan-féle Sötét Lovag-trilógia feledtetni tudta a korábbi évek, évtizedek kínos baklövéseit (Mindörökké Batman, Fenegyerek, Pókember stb.). A mozivászon olyan ütemben ontja a szuperhősök garmadáját, mint a kilencvenes évek elején a hazai újságosbódék a havi rendszerességű Marvel /DC licence-ket. Amelyek mellet még ideig-óráig megfért végnapjait élő Kockás magazin. A Füles is csak üggyel-bajjal élte túl a "négyszín"-ruhások támadást, háromról egyre csökkentve a folytatásos képregények számát (többnyire megmaradva az ismétléseknél). Miután az elmúlt évtizedben a többszörösen újragondolt eredettörténetekkel sikeres "korrekciós műtéteket" hajtottak végre Superman és Batman kissé megkopott imázsán, a vásznon is eljött a crossoverek ideje. A kissé kiégett, örökké gyanakvó Denevérember farkasszemet néz az Acélemberrel (vagy a Holnap Emberével, ha így jobban tetszik). A film alapkérdése: megbízhatunk-e egy földöntúli hatalommal rendelkező földönkívüliben? Gyilkolhat-e egy szuperhős a jó ügy (az emberiség megmentése) érdekében? Ugyanakkor ez az emberiség megérdemli-e a megváltást, ha nem képes bizalmat adni a megmentőjének, mert az különbözik tőlünk? Egyáltalán, meddig mehetünk el az igazság érdekében? A film színvilága sötét tónusú, akárcsak a Nolan-trilógiánál, némi noir-hangulatot ad. A csatajelenetek, kiváltképpen hőseink közti csihi-puhi viszont erőteljesen képregény/rajzfilm szagú. Doomsday, vagyis Végítélet "design"-ja kimondottan ötlettelen, mintha Förtelmet klónozták volna a Hulkból. Színészi munkával nincs gond, Ben Affleck megugorja a Christian Bale által emelt lécet, Henry Cavill méltó utóda Christopher Reeve-nek, Gal Gadot ígéretes, mint Csodanő, Amy Adams alakítása hűen hozza azt a Lois Lane-t, akit a képregényben megkedveltünk. Jesse Eisenberg eleinte infantilis hippinek tűnt, ám a film végére meggyőzött, mint Lex Luthor. Külön üdítő volt számomra az a jelenet, amely utalás az Injustice-sorozatra. Ebben a rendhagyó képregényben Supermannek tényleg elgurulnak a gyógyszerei, s kikiáltja magát a Föld egyszemélyes törvénykezőjévé. A történet könnyen követhető, nincsenek különösebben nagyobb fordulatok, ami a végkifejletet illeti... várjunk csak, képregénysorozatoknál van olyan? :) Összességében jól szórakoztam, DC-rajongóknak ajánlani tudom Zack Snyder művét, a továbbiakban várom az Igazságligát! És persze Darkseidet! :)

Mozgóképből állókép

Takeshi Kitano: Az erőszakos zsaru

Kitano első filmje 1989-ben készült el. A történet Azuma felügyelőről szól (Kitano), aki brutális módszereivel - nem egyszer a törvényt is áthágva - számol le a bűnözőkkel. A tartalmi ismertetőkben reklámfogásként "Japán Piszkos Harryként" említik Azuma figuráját. Pedig sem a történetnek, sem a főhősnek (vagy inkább antihősnek) nincs sok köze az eastwoodi karakterhez. Sokkal több párhuzamot vélek felfedezni Azuma és Jeff Costello (Alain Delon) között A szamuráj-ból, vagy említhetném a Szellemkutyát is. Mi a közös ebben a nem tipikus zsarufilmben és a két bérgyilkos-filmben?
A főszereplők magányosak, a külvilágtól elidegenedve élnek, kőarccal, ridegen végzik a "munkájukat". A múltjukról, érzéseikről keveset tud meg a néző, csak egy-egy utalás szintjén. Azumi érzelmei is csak akkor törnek elő, mikor a húga veszélybe kerül. Ha már itt tartunk, a három karakternek meglehetősen furcsa a kapcsolata a nőkkel, akik később - közvetve, vagy közvetlenül - a bukásukat okozzák. Azumi társas magányban él együtt a mentális problémákkal küszködő húgával (valósággal fogva tartja őt), Costello kapcsolata a menyasszonyával (Nathalie Delon) rideg és kimért, mintha csak alibinek használná a lányt, ugyanakkor más nő kelti fel az érdeklődését. Szellemkutya életben hagyja áldozatát, ezzel halálra ítéli magát. Az erőszak veszi körül őket, amely a lételemükké vált, amely a kilátástalanságon át nem vezet máshová csak a biztos pusztulásba.
Kitano első filmjében már megjelennek a későbbiekben jellemzővé vált védjegyek: lassú sodrású történet, hosszas állóképek sorozata, majd váratlanul kirobbanó feszültség és a naturalisztikusan ábrázolt erőszak. Emellett egyben cinikus kritika a "hangyatársadalomról".
Kitano-fanoknak kötelező!

Künn a bárány, benn a farkas

A falka (The Flock)

A film tartalma röviden (ahogyan a DVD-borítón olvasható):


"Erroll Babbage (Richard Gere), a veterán, de még mindig szemfüles ügynök évek óta üldözi azokat rejtélyes bűnözőket, A Falkát, akik fiatal lányok ellen elkövetett szexuális bűncselekmények sorával gyanúsíthatóak. Nagyon elcsigázza, hogy nem tudja megvédeni az áldozatokat, ezért a törvényesség határán egyensúlyozva igyekszik legalább azt elhitetni a rosszfiúkkal, hogy mindig rajtuk tartja a szemét.

Még reménytelenebbnek tűnik az ügy, mikor Errolt pihenni küldik, ő pedig egyáltalán nincs meggyőződve fiatal, tapasztalatlan patronáltja, Allison (Claire Danes) felkészültségéről. "

Nos, akkor kezdeném az elvárásokkal és a csalódásokkal: először is, a filmbeli Babbage nem ügynök, sem nyomozó, hanem tulajdonképpen szociális munkás. Én azt vártam, hogy egy titokzatos bűnbanda után ered, de nem erről van szó. A banda valójában egy bizarr érdekvédelmi szervezet, amely a Babbage által megfigyelt és a hatóságilag nyilvántartott deviánsakból áll, akik mellesleg unják nagypapa korú sármőrünk zaklatásait.
A képi világ a mai thrillereknél már-már kötelező, komor, fakó, az uralkodó szín a lehullott őszi levélhez, vagy éppen a sivatag homokjához hasonlít (esetenként átvált fekete-fehérbe).
Érdekes Richard Gere a kiégett, bedurvult, egyszersmind bosszú szomjas hivatalnok szerepében. Claire Danes azonban leragad a butuska, a világra minden percben rácsodálkozó szőke nő karakternél. Jönnek persze a szokásos sablonok és közhelyek, a főhősnek senki nem hisz, pedig neki van igaza, néhány helyszín már ismerős más thrillerekből (8 MM, Texasi láncfűrészes..., stb.), de csak egy amerikai filmben fordul elő, hogy a gyilkos mindenütt ott van, mégsem találják, ő viszont képes észrevétlenül hazáig követni hőseinket.
Hol vannak kérem szépen az FBI-os profilozók? E film szerint mintha nem is létezne ilyen csapat.
A lassú kezdés és elhanyagolható logikai bukfencek után felpörögnek az események, majd jön a döbbenetes végkifejlet a valódi gyilkos kilétéről, amit már sajnos kissé erőltetettnek érzek.
Összességében közepes filmet kapunk, de mindez Gere játékának köszönhető. Nélküle harmatgyenge alkotás lenne.
A film üzenete? Talán ez: ne állj szóba idegennel, ne (nagyon) bízz senkiben, a szexuális bűnözőket pedig szigorú karanténba kéne zárni, mivel úgysem javulnak meg.
Röviden ennyi a tanulság egy kínai rendező amerikai filmjéről.