Lassan több, mint két éve, hogy elolvastam Ibusze Maszudzsitól a Fekete esőt. Részben naplóregény, a nukleáris holokauszt borzalmairól, illetve a sugárfertőzött túlélők pokláról. Benne a legyőzöttek szégyenérzetével.
Ezután sorra felfedeztem a többi kincset: Takigucsi Jaszukihotól a Harakiri c. novelláskötetét, amely páratlan érzelmességgel mutatja be a szamurájok világát, krimiszerű fordulatokkal. Ugyancsak "Harakiri" címmel készült egy kiváló film Az egy kóbor szamuráj különös esetének hiteles történetéből.
Takesi Kitano Fiú c. kötete három novellát tartalmaz, a modern Japán nagyvárosi kamaszainak viszontagságait beszéli el. A történetek izgalmasak, a helyzetek néhol ismerősek saját kamaszkorunkból, a karakterekkel könnyen azonosulhat az olvasó. A sokoldalú színész-rendező ismét egy új arcát mutatja meg.
A tavalyi meghatározó olvasmányélményem Akutagava Rjónszuke A Hottoko-álarc és A vihar kapujában címen kiadott gyűjteményes kötetei. A tragikus sorsú novellista romantikus fűszerezésű, erős társadalomkritikával bíró, példabeszédszerű írásai helyenként mintha előrevetítenék azt a tragédiát, amely Maszudzsinál már kitörölhetetlen történelem.
Tegnap elérkeztem A szamuráj kertje végéhez. Szerzője a japán-kínai származású Gail Tsukiyama írónő.
Szintén egy naplóregény, szívhez szóló emberi sorsokkal illusztrálva a távol-keleti lélek sajátos mélységeit. Történet az összetartásról és az élet tiszteletéről. Hogyan becsüljük meg azt a kevéske jót is, amink van.
1937-38 között játszódik, Japán Kína elleni inváziójakor, mégis, az atmoszférája miatt Maszudzsi könyvének folytatásának érzem.
Hosszú idő után az első olyan regény, amelynél sajnáltam, hogy véget ért. Szomorúan búcsúztam a szereplőktől, ahogyan ők is egymástól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése